Egy ideje gondolkodom, hogy leírom az életünk apró-cseprő dolgait, bosszúságait és boldog pillanatait. Egyszerű anyuka vagyok, feleség, nő. Egy messzi, vidéki kisvárosban lakom, az ország szívében. Három kisgyermekem minden nap mosolyt csal az arcomra, bőven ad tennivalót is. A mi boldog pillanatainkról és az élet néha nem egészen napos oldaláról, az árnyékosról írok Nem unatkozom sosem. Utazzatok ti is velem!
Oldalak
▼
2016. május 17., kedd
Kérdőjel
Anyuka vagyok.
Szeretem őket és a legjobbat akarom nekik. Mint a legtöbb anyuka. (Szándékosan nem úgy írom, hogy minden anyuka. Nem, mert nem mindenki. Van, akit nem neveznék anyukának sehogy sem. Nem illeti meg ez a név.)
De amikor megkérdőjelezik az anyukaságomat, a hozzáértésemet, a kompetenciámat, rettentően dühös tudok lenni.
Biztos kell neki az a sapka?Nem fog megfulladni?
Nem éhes az a gyerek? Miért sír? Ne szólj rá, hisz gyerek! Szólj már rá, mert hangos! Miért ne kaphatna még egy csokit?...és így tovább.
Frász kerülget.
Miért kell idegennek/kevésbé ismerősnek/utcabelinek/látásból ismertnek/rokonnak/barátnak beleszólni az életébe, a döntéseibe, ha gyerekről van szó?
Mindenki tud nevelni ilyenkor. Mindenkinek van tanácsa kéretlenül is. Vajon miért szólunk be akaratlanul is vagy akarattal? Miért zavar, ha a Julcsi nem adott a gyerekére sapkát, amikor mi igen?Miért zavar, ha valaki máshogy látja az élet dolgait, a gyereknevelés nehézségeit, mint mi?
Miért nem lehet csak szó nélkül hagyni?
Majd ő eldönti, nekik hogy a legjobb...
És főként miért kell a szülő tekintélyét megkérdőjelezni a gyermeke jelenlétében? Aláásni az önbizalmát?