Kérdőjel

Anyuka vagyok.
Szeretem őket és a legjobbat akarom nekik. Mint a legtöbb anyuka. (Szándékosan nem úgy írom, hogy minden anyuka. Nem, mert nem mindenki. Van, akit nem neveznék anyukának sehogy sem. Nem illeti meg ez a név.)
De amikor megkérdőjelezik az anyukaságomat, a hozzáértésemet, a kompetenciámat, rettentően dühös tudok lenni.
Biztos kell neki az a sapka?Nem fog megfulladni?
Nem éhes az a gyerek? Miért sír? Ne szólj rá, hisz gyerek! Szólj már rá, mert hangos! Miért ne kaphatna még egy csokit?...és így tovább.
Frász kerülget.
Miért kell idegennek/kevésbé ismerősnek/utcabelinek/látásból ismertnek/rokonnak/barátnak beleszólni az életébe, a döntéseibe, ha gyerekről van szó?
Mindenki tud nevelni ilyenkor. Mindenkinek van tanácsa kéretlenül is. Vajon miért szólunk be akaratlanul is vagy akarattal? Miért zavar, ha a Julcsi nem adott a gyerekére sapkát, amikor mi igen?Miért zavar, ha valaki máshogy látja az élet dolgait, a gyereknevelés nehézségeit, mint mi?
Miért nem lehet csak szó nélkül hagyni? 
Majd ő eldönti, nekik hogy a legjobb...
És főként miért kell a szülő tekintélyét megkérdőjelezni a gyermeke jelenlétében? Aláásni az önbizalmát?