Időben...Vagy sem?

Szeretek mindenhová időben érkezni.
Régen ez azt jelentette, hogy kicsit szorongásos* lévén inkább jóval idő előtt érkeztem, hogy felmérjem a terepet, szokjam a közeget, megnézzem merre kell menni, kik vannak ott, ismerkedni. És inkább várni 10-20 percet másra, mint rám várjanak. 
Na mármost a mostani helyzetre egy közhelyes mondás jut csak eszembe. 
Régen elveim voltak, ma meg már gyerekeim.

Keményen ellendrukkerek az időben oda éréshez a csemetéim (is).
Érdekes módon tele vagyok a környezetemben olyan emberekkel ráadásul, akik az időt nem így kezelik. 
"Ráérünk még. Oda érünk, ne izgulj. És ha késünk, mi van?Csak pár percet fogunk késni. Úgy is tudják, hogy 3 gyerekkel lehetetlenség oda érni időben. Csak kiszaladtunk kicsit az időből. Még nem vagyok kész. Már csak 2 perc és indulhatunk..."
Szerintem Isten így dolgoztat meg. Próbára teszi a szorongásom, gyorsaságom, türelmem.
Anyukám késős. De sokat szaladtunk a buszhoz, hogy elérjük. Húgom ráérős. Még fel sem kelt suliba menet, mikor én már megmosakodtam, reggeliztem, felöltöztem. Férjem szintén ráérős. Szerinte nincs abban semmi gond, ha véletlenül késünk. Anyósomék szintén zenész. Na és nagyobbik lánykám sem a gyorsaság mintaképe. 
Úgy érzem mindig rohanunk. Harcolok az idővel. Próbálom tartani a megszokottat. És akkor még nem is beszéltem a véletlen dolgokról, amik közbejöhetnek. Férjnek akkor jön egy kamionja, ügyfele vagy bármi, mikor indulnánk. Váratlan, de igen fontos telefon. Nagylány még visszafordul, mert valami fontosat elfelejtett. A kicsi lány a dinójáért, kedvenc plüsséért még visszaszalad. Törpi akkor kakil be, mikor már majdnem kint vagyunk az ajtón. Mikor is, ha nem pont akkor? Valaki leissza, eszi magát, átöltözés újra...
Papirokat, kiskönyvet, akármit keresünk, mert pont akkor játszik éltűnőset, mikor kellene.

Akkor szép az élet, ha zajlik? Nálunk akkor MINDIG!
Próbára tesz az élet. Leszoktam a jóval idő előtt érkezésről. Örülök, ha oda érünk valahová pont az adott időben. Nem mondom, hogy magamban nem mormogok. Tudnának a családtagok mesélni.:) Anya már megint morog, siettet...
És persze cselhez folyamodik. Hamarabb ébreszti őket, korábbi időpontot mond és hasonló finomságok.
Tudjátok ti, hogy mennyi dolog értékes időt vesz el, ha sietsz?
Már megtanultam fél perc alatt lelökni a kávém a szépen ücsörgős, mélázós, ébredezős 10 perc helyett. Reggeli? Anélkül is lehet élni. Igaz azért gyerkőcöket igyekszem megetetni, néha útközben is.
Van, hogy fél kifli csücske lóg a szám szélében, mikor zárom az ajtót. Felöltözni? Ha? Egyszer pizsiben megyek el valahová, annyi szent. Az utolsó percben lökök magamra valamit. Gyerekeknek előre kikészítem. Ami persze reggelre kelve már nem tetszik nekik, így hajkurászás új harisnya, szoknya után.  Mosakodás, kaja foltok? A popsitörlő mindenre jó megoldás! Fésülködés? Hosszú hajú lányok? Ismerős a napi sokszor tíz perc piperézés? Egy copf, fonás sokszor gubanc és életmentő vagy egy olló:)
Smink? Azt már nem is tudom mikor láttam magamon utoljára. Mármint egy normális sminket, nem a kapkodásban és melegben rám kúszott pirosságot pirosító helyett, némi kaja foltot, amit a gyerekek kentek rám...és szerencsére már meglévő tartós, tetovált szemhéjtus. Pillák és rúzs? Minek? Úgyis este csak le kéne törölni.
Aztán ami fontos még. Táskába bepakolás. Az enyém jó nagy, hála egy kedves barátném szorgos keze munkájának. Ebbe mindig van kb minden. Könyv, pelenka, popsitörlő, kaja, csatt, zsepi...és még millió cucc. Megérne egy külön posztot.
Csak megtaláljam. Mert bizony a kulcs is valahol legalul van, hiába keresem a nagy kapkodásban.

De hát három gyerekkel és egy férjjel nem alakul mindig úgy, ahogy eltervezem. Kezdem elengedni a problémát és elengedni a szorongást is! Ha késünk, hát késünk. Ezúton is elnézést kérek attól/azoktól akiktől elkésünk..)
Egyszer, valamikor, valaha majd oda érek a megszokott kedvenc időmben, kicsit hamarabb, mint kéne. Talán. Vagy sem.

*Igen, jól olvastátok. Szorongásos. Én! Alapvetően nyitott, nagy dumás csaj vagyok. Na de nem könnyű ezt a látszatot fenntartani. legszívesebben szürke kisegér lennék és mindig elbújnék. Csakhogy a nagy szám nem teszi lehetővé. Így megtanultam kezelni a félelmet, a hangos beszédet mások előtt, fölszólalni ha kell vagy akár színpadra állni sok ember előtt. Régen annyira izgulós voltam, hogy életem első versmondó versenyén elájultam a második sor után. Ugye nem gondoltátok volna rólam?