Egy ideje gondolkodom, hogy leírom az életünk apró-cseprő dolgait, bosszúságait és boldog pillanatait. Egyszerű anyuka vagyok, feleség, nő. Egy messzi, vidéki kisvárosban lakom, az ország szívében. Három kisgyermekem minden nap mosolyt csal az arcomra, bőven ad tennivalót is. A mi boldog pillanatainkról és az élet néha nem egészen napos oldaláról, az árnyékosról írok Nem unatkozom sosem. Utazzatok ti is velem!
Oldalak
▼
2018. március 23., péntek
Figyelmetlenség
Az emberek egyre figyelmetlenebbek. Tudom, rohanó világ, tavasz, hajszoltság...miegyebek.
De akkor is. A fenékig érő hajam pontosan egy hete vágattam le vállig érőre. A közvetlen családtagjaimon kívül 3, azaz 3 darab embernek tűnt föl ez. Pedig járok emberek közé. Elég látványos változás. De nem tűnt föl senkinek( Lehet nekem is dobálnom kellene a hajam, mint a filmekben?).
Na de nem is erről szól a postom. Nem az a lényeg, hogy én hogyan nézek ki.
Hanem amiért megint itt pötyögök, az az, amit pár nap alatt tapasztaltam. Két nap alatt 3 kisállatot is láttam elütve az út szélén, városon belül. Mérhetetlenül elszomorított.
Pár hetes kutyakölyök. Sírni tudtam volna. (Itt a gazda is hibás).
Két vörös cica a város szélén, ráadásul 2 méteren belül).
Persze rögtön bedobtam a face nevű nagy gyűjtőtégelybe, óriási lavinát indítva el vele. Elárasztott a komment áradat. Jött pro és kontra, hajtépés, egymás félreolvasása és miegymás. Nem gondoltam volna, hogy ezzel a témával ekkora áradatot indítok. De ha már mégis, akkor itt is felvetem. Ha már egy ember lassít, akkor elérte a postom a célját!
Itt visszakanyarodom az első mondatomhoz. Figyelmetlenség.
Tudom, hogy sokszor már nem lehet lassítani, nem veszi észre az ember, vagy nem veszélyezteti saját és családja testi épségét az ember, hogy az állatot mentse vele. De szerintem legtöbbször nem ez áll a háttérben, hanem a figyelmetlenség. Remélem tényleg csak figyelmetlenség és nem rosszindulat. Nem szánt szándékkal történő elgázolás.
Majd úgyis eliszkol a kisállat. Miért nem maradt a járdán. Minek lassítsak, majd kikerül....
Mondhatnánk. De ne tegyük!
Kisállat. Nincs ez kódolva benne, hogy félni kell az autótól. A vadaknál meg pláne fenn áll ez, sokszor még autót sem láttak, honnan kellene tudniuk, hogy ne szaladjanak elé, mert bántja őket? Egy kisállatot nem lehet megtanítani arra, hogy féljen az autóktól, a közlekedéstől. Cáfoljon meg egy hozzáértő, hogy de mégis lehet. Mert akkor holnaptól hirdetem az igét!
Így mi figyeljünk jobban. Ne a telefont nyomogassuk, keressük a púderunk, röhögjünk a haverjainkkal, hanem lassítsunk. Fél percet vesz el az idődből. Nem kerül neked semmibe. De neki az életet jelenti!
Erről a témáról rögtön el is kanyarodhatunk a gyerekek és autósok viszonyára. Tanítom a gyermekemnek a közlekedésre. De gyerek. Elmondom ezerszer neki, hogy ne szaladjon ki az útra, nézzen körül! Kisgyerek. Vagy megfogadja vagy elfelejti. Megtanulhatja. De sokszor figyelmetlen. Ha egy felnőttet sem lehet megtanítani arra, hogy ne hajtson eszeveszettül, lassítson, ha kisgyereket, babakocsit, állatot, kerékpárost lát az út szélén(márpedig jogsi szerzéskor szerintem oktatják), akkor mit várjunk egy pici gyerektől. És igen, a szülők feladata, hogy óvják, vigyázzanak csemetéjükre. De millió ok elterelheti a figyelmünk. Három gyermekem van és két kezem. Sokszor lehetetlen, hogy mindegyik kezét fogjam. Pillanatok alatt megtörténhet a baj. Én is lehetek figyelmetlen. És ha már én figyelmetlen vagyok, a gyermekem is az és az autós is? Na? Akkor ki hibája is?
Tudom, könnyen osztom az észt jogsi nélkül(babakocsira van csak jogosítványom).
De autósok, legyetek egy kicsit körültekintőbbek!
És itt bedobhatnám harmadik vitat témának a felelőtlen fiatalokat, a beszélgetőket, az autóban telefonálókat, a túl időseket a vezetéshez, a rosszul látókat, a drága autóval száguldozókat is...De nem teszem.
Mindenki vegye magára, ha inge!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése