Picikék fotó, Bonprix ruha
Nézem a tükörképem és próbálok valamit meglelni
magamban. Valamit, amit szeretek, szerethetek. Nem könnyű feladat, hiszen
rengeteget változtam az évek során. Már nem vagyok hamvas barack, sem fiatal
csitri. De azért van, amit szeretek. Enélkül nem is lehet élni. Kell valami,
amit szeretnünk, kihangsúlyozunk, kiemelünk magunkon. Vizslatom a tükörben
látszó majdnem idegent. Más vagyok. De van, ami nem változott. Van, ami
gyermekként is ugyan így köszönt vissza rajtam. Változott az arcom és a testem.
Öregszem. Hamarosan születésnapot ünneplek. Ilyenkor végtelenül szentimentális
leszek. Visszaemlékezem arra, régen mi volt. Visszaemlékezem arra, akkor mit
szerettem magamon. Most már teljesen más az, amit hangsúlyozok, amit szeretek.
Szeretem a szemem színét, a csillogást benne és a
lelkesedést. Én vagyok. Igazán igaz, hogy a "szem a lélek tükre". Már
nem sminkelek hangsúlyosan és erősen. Nincs fél órás vakolat rajtam. Elég egy
kis korrektor, alapozó (néha még az sem), szemceruza és kész. Fárad a szemem
ugyan, ám mégis rengeteg dolog kiolvasható belőle. Szeretem a fura anyajegyet a
szám fölött. Tisztára, mint a nagy idol Cindy Crawford. Hozzám tartozik.
Számtalan doki "leszedette" volna velem. De hozzám tartozik. A szám
már nem hangsúlyozom rúzzsal, szájfénnyel, mint régen. Nem tartom fontosnak.
Hiányoznának a napi ezerszeri puszi adások a gyerekek kobakjára. Szeretem a
mosoly ráncaimat, ami jelzi, hogy sok víg napon vagyok túl. Ráncok, mélyek, de
ez az, ami nem zavar egyedül. Nos, az orrom még mindig "nemszeretem"
testrész. De elvagyok vele. Már nem műtetném meg, mint gyermekkoromban. A
füleimet is mindig eldugtam, mert az volt a szent meggyőződésem, hogy nagyok és
elállók. Ma már nem zavar. Haladok lejjebb. Régen utáltam a kezeim. Nem tudtam
mit kezdeni velük. Most már szeretem, hogy barna, izmos. A sok gyerekcipeléstől
dolgos kezek ezek. A hasammal nem vagyok elégedett, de szeretnem kell. Szívesen
takargatom. Lányok olykor mindig meggyőznek, hogy a kedvenc anya testrészük, és
ők szeretik, szeressem hát én is. Igazuk van valahol. Volt hasfal műtétem és
három gyerek lakott odabent. Csíkos és nem kockás, mint régen. Erre voltam a
legbüszkébb fénykoromban, hiszen vékony derekam volt és kockás hasam. Ma a
kockákat a csíkok váltották föl. Viszont jó puha és hozzá lehet bújni, olyan
anyás. Szól lányok ítélete. Ők szeretik. Hazudnék, ha azt mondanám, nem
változtatnám meg szívesen. Régen, ha tudtam eldugtam a vádlijaimat. Annyira nem
szerettem, hogy vaskos. Ma már izmosabb és jobban barátságot kötöttem vele. A
térdeimmel is megbékéltem. És az egyéb testrészek...
Hát vannak. Kicsit
varázsolnék ott, lefaragnék itt, hozzátennék ott. De nem vagyok
tündérkeresztanya és sebészkés alá nem feküdnék. Mozgással korrigálható
valamennyire. Igyekszem. Ma is belekezdtem a tornámba, amit Andris 5 perc után
megvétózott. Húzta a kezem, hogy üljek inkább le hozzá kockázni. Majd megcsinálom
máskor azt a mozgást...
Andris sem fog sokáig nyúzni már, hogy vele
foglalkozzak, ellesz az ő kis világával és már nem kockázni akar majd. Szóval
kiélvezem, míg kicsi és csak az "enyém".
Ti mit szerettek magatokon?
Mert
mindenkinek kell egy testrész, amit szerethet, amire büszke. Mindenkinek van!
Az
enyém a szemem.
És a tiéd?
Változnak a szépségideálok és nem kell megfelelni nekik
mindenáron. Elég, ha magadnak megfelelsz és elfogadod, vagy teszel érte, hogy
elérd az álomalakod. Szeresd magad. Szeress magadon valamit. Legyél büszke a
szádra, a szemedre, a hosszú szempilládra, a kecses kezedre, a hosszú lábaidra,
a vékony bokádra, a telt csípődre vagy bármire.
Szeresd legalább egy
testrészed!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése