Amerre halad a blog

Merre is halad a blog?
Lehetne ez egy szülinapi bejegyzés, de ahhoz még korán van (talán februárban kezdtem el aktívkodni). 
Egy ünneplős, átütöttük a hatalmas számot az olvasottságban bejegyzés is lehetne. Arról pedig szépen lemaradtam. Nem bújom a statisztikákat, így elmaradtam a 100000 olvasóról jócskán már.
Mikor elkezdtem írni, álmomban sem gondoltam, hogy felfelé, ekkora számok felé haladok majd. 
Egy-két bejegyzésnél többet nem jósoltam neki. Azt meg végképp el sem tudtam volna képzelni, hogy a könyves blogom(Adri könyvmoly könyvei blog) olvasottságát is meghaladja. Pedig számomra már az is hatalmas volt!
Ez a szám, ami a számlálómon van, pedig egyenesen ijesztő! 
Magamnak kezdtem el írni és még most is így van ez. Legfőképpen magamnak írom. De már olvassák is páran. Amit még mindig nehéz felfogni. Nem vagyok író, nem tanultam. De ömlenek a szavak belőlem. 
"Nem mondhatom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."
Meglep, hogy másokat érdekel egy 3 gyerekes anyuka egyszerű mondanivalója.

Igyekszem mások titkos gondolatait, kételyeit is bele szőni. 
Írok életünk boldog pillanatairól, hogy megőrizzem a gyerekeimnek. Írok az élet árnyoldalairól is, mert bizony vannak azok is. Aki azt mondja, hogy nincs, az hazudik. Önmagának és a külvilágnak is.
De idő közben nőtt és nőtt, ahogy a mondanivalóm is. Nem vagyok az a "megmondom mindenkinek a tutit" fajta. 
Leírom, mi hogyan éljük meg, hogyan csináljuk, apró praktikákról mesélek. De nem mondom, hogy ez az egyetlen járható út. Mindenkinek más a jó és mást tud hasznosítani. Ha már egy valakinek segített egy bejegyzésem valamiben, akkor boldog vagyok. Termékeket próbálunk ki, tesztelünk. Élményeket osztunk meg. Anyákat mutatok be, akik ugyan olyan nehézségekkel küzdenek, mint Te, olvasóm. Helyeket, embereket, vállalkozásokat mutatok nektek. Vendégbejegyzések is érkeznek majd szép lassan szakértőktől, a saját munkájukról, életükről. 
Nagyon szeretném, ha a blog szép, színes, változatos lenne. Ha szeretnétek annyira, mint én. 

Igyekszem az élet napos oldalát megélni a gyerekeimmel, családommal. 

                                    Picikék fotó

Igyekszem nem letörni. Sok kritikát kapok, troll megjegyzést, irigyek is vannak. Amit nem is értem, mivel érdemeltem ki. A blogolás egy olyan műfaj szerencsére, amit nem lehet rákényszeríteni másokra. Olvasod, ha olvasod, és ha nem tetszik, megnyomod a képernyő sarkában azt a bizonyos kis x-t. De már nem török le, nem veszem a szívemre annyira.
Nem szerethet mindenki és ez így van jól.



Nagyon jó, építő jellegű üzenetet is kapok tőletek, amiből javulok, tanulok, építkezhetek még felfelé. Köszönöm szépen, hogy segítitek az utam.
Kapok tőletek bátorítást is. Ajánlotok embereket interjúra, termékeket, amiket próbáljunk ki feltétlenül, adtok téma ötleteket. Rám írtok, hogy ugyan azt fogalmaztam meg és le is írtam, ami bennetek is van már napok óta. 
Persze, mert nekem is ugyan azok a gondjaim, bajaim, örömeim, mint nektek. Nem vagyok más, csak egy átlagos anyuka, aki bizony gépezetet, klaviatúrát is ragad és megírja, ha valami jó történt vele vagy valami negatív. 

Köszönöm, hogy ennyien olvastok. 
Köszönöm, hogy itt vagytok.
Köszönöm, hogy bátorítotok és építitek az önbizalmam. 
Köszönöm a segítségetek, az ajánlóitok, a termékeiteket, a történeteteket.
Köszönöm a hűségeteket, hogy visszatértek újra és újra.
És köszönöm, ha megosztjátok és távolabbra is viszitek a kis blogom hírét.