Közeleg a karácsony, véget ért a Mindszentek és Halottak napja. Ilyenkor szentimentális leszek. Emlékezek és visszaemlékezek. Valahogy az idő meggyógyít, megszépít, elnyom, homályosít dolgokat, míg másokat felnagyít, felerősít. Eszedbe jutnak olyan dolgok, amik rég szunnyadnak. Vagy ellenkezőleg, nem jut eszedbe fontos dolog valakiről. Az arca, a hangja, az illata.
Az utóbbi időben temetések és esküvők váltják egymást hétvégente. Ez is egy ilyen szombat volt. Temetés. Fájó pont. Mindig rossz érzéssel megyek el egy temetésre. Nem csak azért, mert közeli vagy távolabbi ismerős, rokon, barát hagyott itt megint, hanem azért is, mert eszembe jutnak azok, akik már régen elmentek. Sajnos egyre több ember megy el a körünkből. Számolgathatnám, húzhatnám a strigulákat. Már túl sok lenne belőle.
Persze idősödöm, felnőttem és egyre jobban közeleg az az időpont, mikor elmennek a nagyszülők, szülők, az idősebb rokonok, de egyre több fiatalabb is itt hagy bennünket. Olyan kiszámíthatatlan és rövid az élet. Meg kell becsülni minden egyes pillanatot. Meg kell élni mindent, amit szeretnénk, mert sosem lehet tudni.
Már régóta azon jár az agyam, hogy az apukám, aki nagyon nagyon sok éve itt hagyott már, mit szólna hozzám, a családomhoz? Ilyenkor karácsonykor duplán megrohan ez az érzés.
Vajon mit mondana arról, hogy ismét karatézok, amit ő nagyon szeretett? És hogy a legnagyobb unokája is karatézik?
Mit szólna Vikim kis cuki személyiségéhez? Andris jövő-menő, pakoló természetéhez? Mit szólna ahhoz, hogy 3 kisgyermekem van? Vajon büszke lenne rám? Így képzelte el az én életemet vagy húgomét?
Mint ahogy az is számtalanszor eszembe jut, hogy nevelőapum mit szólt volna Andrishoz. Imádott volna egy fiú unokát, aki ilyen csibészke és kapható a rosszalkodásra, huncutságra.
Folytathatnám a sort férj nagyijával, aki imádta Dancit. Biztos büszke lenne arra, hogy még mindig népitáncol.
Férj két nagypapija pedig a hangszer és szolfézs órákra, hogy van, aki tovább vigye a zenét a családban...
Jó dolog az emlékezés. Kell is! Így tartjuk fenn őket, akik elmentek már.
Biztos vagyok benne, hogy nem csak mese az, hogy fentről figyelnek, segítenek, erősítenek minket. Továbbra is részesei az életünknek, csak kicsit máshogy. Benne vannak a szavainkban, emlékeinkben, emlékezéseinkben, hangulatunkban, tetteinkben.
Egy szépséges este nézz fel a csillagos égre.
Fentről vigyáznak ránk. Fájdalmas, hogy nincsenek már velünk testi valójukban, de máshogy velünk tartanak az utunkon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése