Hát megkezdődött. Csak miért ennyire nehéz?

Haza értem. Síri csend fogad. 
Nyugalomban megittam a kávém és megettem a reggelim is mindenféle megszakítás nélkül. Ez maga a tökély!
De nem teljes a kép. Belül nem azt érzem, hogy jó ez így, hogy tökéletes.
Miért érzem magam rosszul? Erre vágytam. Nem? 
Csendre. Nyugalomra. Én-időre. Arra, hogy egyedül mehessek el a mosdóba. Hogy végre a lakást rendbe szedhessem...
Millió dolog vár rám. Ezer féle eltervezett, betervezett dolog. Takarítás, szanálás, tanulás, munka, olvasás.
De csak az jár a fejemben, hogy a legkisebbem vajon mit csinál a bölcsiben? 
Jól érzi magát? Nem sír? Nem bántja senki? Kacag most?Mivel játszik? Ízleni fog neki a tízórai?

Tudom, hogy jó helyen van és kell neki egy kis anya nélkül töltött idő. Kell neki a gyerek közösség. Kell neki az új, az ingerek.
Tudom, hogy nő, nem tarthatom örökké a szoknyám mellett. A nagyok is oviban-suliban vannak. Velük is ez volt. Már nem emlékszem, hogy náluk is ennyire nehéz volt? Velük is öröm helyett kételyeket, lelkiismeretfurdalást éreztem? Felejt az ész.

Nehéz az anyai szív bizony.

Hiába csináltam végig ezt már kétszer. Akkor is nagyon nehéz. Az eszem tudja, hogy jó dolog, de a szívem sajog. Felnő, az én kicsikém, ő is nagy már. Hová szaladt el ez a fránya idő? Kérem szépen vissza.

Nehéz anyának lenni. Nehéz jó anyának lenni. 
Ki tudja, mi a helyes? 
Nincs kézikönyv, ami a te gyerekedre van kalibrálva. Neked kell helyesen ellavírozni a zavaros útvesztőkön át. Rájönni, nektek mi a jó és mi nem.

Síri csend van.
Azt hiszem iszom még egy kávét és kapcsolok valami zenét, mert mégsem jó a csend és nyugalom. És végre neki állok annak a nagytakarításnak és halogatott angol és olasz nyelv tanulásnak.
Csak a szívem ne sajogna...
De mindjárt dél és mehetek a legkisebbért, utána pedig ripsz-ropsz a két nagyobbért. Már nem lesz csend és nyugalom. Nem leszek olyan elveszett. Nem Adrienn leszek újra, hanem anya.