Satsuma

2017. július 25., kedd

Csúfolódók, tehát vagyok...




Mindenkinek van olyan ismerőse, barátja, csoporttársa, osztálytársa, vagy akár önmaga, akinek megkeserítette az életét a csúfolódás. Már egész kicsi korban elsajátítják a gyerekek a csúfolódás művészetét. De vajon honnan? Csak tanulhatják, hallhatják valahol. A minap pont meghallottam, ahogy a nagylány a kislányt csúfolja. De azt is észrevettem már, hogy megjegyzést tesz egy kis barátról. Már én is megkaptam tőle, hogy nagy a fenekem, még ha így is van, nem hangoztatjuk(Ó a gyermeki őszinteség) Elítélendő dolog a csúfolódás. Rögtön leültem vele megbeszélni a dolgokat. De már mini lányka is egy-két elpöntyögött hozzászólásával megrökönyített. Van ilyen szó egyáltalán?
Szóval leültem és elmondtam nekik, hogy nem illik csúfolni senkit. Mindenkinek rosszul esik. Nekik is. 
Nem értem, mi történhetett. Kicsinek annyira toleránsak voltak mindennel és mindenkivel szemben. De az évek szállásával változnak. 
Így rákérdeztem.
De hát mástól is hallotta. Még tőlem is! 
Micsoda? Tőlem?Tuti nem!
Aztán eszembe jutott végigpörgetve az agyamon az elmúlt napokat, hogy bizony igen. Kis gombóckám, pocakbercim vagy dumagép lánykám, locsifecsi királynőm, hisztis mirtilem és hasonlókat én is mondok nekik, csupán szeretetből, kedveskedve. Azt hiszem erre jobban oda kell figyelnem a jövőben. Bár a kiscsillagom, fagyikám és hasonló beceneveket ők aggatták önmagukra.
Aztán próbáltam a kegyes hazugság fogalmát bevezetni a gyerekek szótárába. Sajna egy 5 és egy 3 éves maszatnak nem igazán értelmezhető még, mikor jó ez a dolog, mikor nem. 
Nem, nem illik annak a nagy pocakos bácsinak szóvá tenni, hogy ne egyen annyit. 
Igen, annak a fura hajszínű lánynak sem szólunk be. 
És igen, furán öltözött lánynak sem. 
Az a néni is igaz, hogy kettővel kisebb méretű ruhát vett fel. De ők így szeretik önmaguk, még ha nekünk ez fura is.

Mostanában óvatosan fogalmaznak. Vagy egy bók mögé dugják a nem épp hálás beszólásaikat. Esetleg segélykérőn néznek rám, hogy mondhatják-e vagy sem.
Az óvodában ráadásul ez hatványosan igaz. Ott többed magukkal mantrázzák ugyan azokat a frázisokat.
Mindenkit lehet valahogy csúfolni. Ezt igyekeztem névválasztásnál elkerülni. De kinézet, testalkat, beszédhiba, apró testi hibák, viselkedés útján is beszerezhetünk némi csúfnevet. Vagy a szülők által.
Én évekig karate majom voltam. Cuki név. Nem?
Szerencsére bennem nem hagyott mély nyomokat. Remélem gyerkőckéim nem tapasztalják majd meg. De azt is nagyon remélem, hogy nem állnak be a csúfolódó társaságba. 

Hiszen valakinek csak egy mondat, egy szó, még csak komolyan sem gondolja. Másnak pedig megaláztatás, évekig sérelem, fájdalom. Lehet nem mutatja, de belül őrli.

Van olyan ruha, amit nem vesz fel elsőszülöttem, mert megszólták miatta. Pedig nem szakadt, koszos. Nem is márkás. De normális. 
Hát ő nem veszi fel, annyi szent.
Hát már az 5 éveseknél is ez megy. Mi lesz később? Uram atyám...
Aztán jön a másik, hogy az XY-nak is olyan cipője van és azt mondták utánozó majom vagyok. Tessék?
Andrisom, ne nőj meg hamar, légyszi-légyszi!

Kedves szülők. Mi nevelünk és mutatunk példát. Figyeljünk erre(is)!
Igaz mit várjunk egy kisgyerektől, mikor a "kedves" néni is azzal köszönt a boltban, hogy te is aztán jól összeszedted magad három gyerek után...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése