Satsuma

2017. április 23., vasárnap

Fogyás




Az első gyerkőcnél nem érdekelt a súlyom, a fogyás, egészen addig míg 9 hónapos nem lett és megláttam magam egy fotón. Hát mit ne mondjak holdvilág képem volt bőven, nagy tokával. Addig csak a gyerkőckének éltem. 
Ekkor gyorsan neki álltam a fogyókúrának, tornának. De nem azért, mert jól esett. Hanem, mert idegesített a kinézetem.

Második kislányom születése után görcsösen le akartam fogyni minél hamarabb. Mondanom sem kell, hogy a görcsös akarás ellenkező hatást ért csak el. Nagyon lassan és nehezen adtam le a kilókat.

Most, a harmadik kicsikém születése után lassan 3 hónappal nem érzek semmit. Nem érzem, hogy fogynom kéne(pedig van miből). Nem érzem, hogy másoknak meg kellene felelnem és 6 hét után bomba jól kinéznem.
Talán a sok dolog miatt. Vagy azért, mert most szeretek végre enni. Nincs gyomoridegem, gyomorégésem, mint a várandóság alatt. Most pótolja az agyam azt az étel mennyiséget, minőséget, amit akkor nem tudtam elfogyasztani.
Hazudnék, ha azt mondanám nem lebeg szemeim előtt a közelgő strand szezon.
Nem mondanék igazat, ha azt mondanám nem bántam, hogy mikor elmentem fürdőruhát vásárolni, nemhogy az M-s, de az L-s méret sem jött rám.
De valahogy nem izgat. Majd szépen rendeződnek a kilók. Egyszer úgy is lefogyok. Megtettem már többször is. Sikerült. Most is fog. De még nem izgat. Eljön annak is az ideje!
Ne hagyjuk, hogy az elvárások irányítsák az életünk.
Majd ha jól esik a sétán kívül más is, akkor neki állok edzeni.
Majd ha már megcsömörlöm a sok édességtől, hústól és nem szoptatok, akkor a diétának is neki kezdek.
De nem akkor, amikor mások elvárják, hanem amikor nekem jól esik majd.
Egyelőre elég a sok séta a gyerekekkel. 

                               Ahonnan indulunk majd 


                                         És a cél majd



2017. április 20., csütörtök

Interjú

Olvastam egy megrázó, ám szépséges történetet, amit majdnem én is átélhettem. 
Egy olyan kis könyvet, amit mindenkinek olvasni kéne! Egy segély kiáltást és segíteni akarást!
Úgy gondolom a koraszülött babáknak, a nekik segítő helyeknek, embereknek több figyelem és segítség kellene!
Gyöngyvér története után izgatta a fantáziám továbbra is, én hogyan segíthetnék. Érdekelt, ők hogy élték meg és most hogy vannak. Ezúton is köszönöm az interjút!
De neked is olvasóm. Olvasd el! Segíts, ha tudsz egy megosztással, adománnyal, bármivel!



- Az ember nem gondolja, nem várja, hogy valami gond lesz a terhességével, a szüléssel vagy a babával/babákkal. Nálad mennyire volt ijesztő a hirtelen faktor? Hogy nem tudtál felkészülni rá? Vagy volt figyelmeztető jele a koraszülésnek? Fel lehet erre egyáltalán készülni?
Arra a számítottunk, hogy nem negyven hét lesz a terhesség – ikreknél általában a 36-37. héten már várható a szülés –, de koraszülésre egyáltalán nem. A terhességem, bár a dupla teher miatt érezhetően sokkal fárasztóbb volt, mint az előző három alkalommal, teljesen problémamentes volt végig.

Amikor megindult a szülés – elfolyt a magzatvíz – valódi, klasszikus sokkot kaptam. Mindannyian bepánikoltunk, férjemmel és a húgommal együtt, aki ott volt, és segített.
Fogalmam sem volt, és szerintem még sokan nem tudják, hogy a koraszülések nagy hányadánál semmilyen előjele, vagy kimutatható oka nincs az idő előtti szülésnek. Tehát gyakorlatilag bárkinél előfordulhat – egészséges, kiegyensúlyozott, önmagára és a magzatára vigyázó kismamáknál is. Jó lenne, ha erről minél több várandós kismama tudna, és nem csak a „sima” szülésnek, hanem a koraszülésnek is utána olvasna, hogy ne legyen teljesen ismeretlen, ezáltal még félelmetesebb ez a helyzet sem.

A sokk szerintem úgysem kerülhető el, de legalább tudni fogják a szülők, mire számítsanak, mi vár rájuk. Ilyen szinten fel lehet picit készülni. Remélem, a PIC-i történet ebben az alapvető tájékozódásban is tud segíteni.




- Hogy lehet túltenni magát az embernek azon, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte?
Úgy, hogy az élet nem áll meg. A napi teendők teljesen lekötik a figyelmet. Nem érünk rá azon töprengeni, vagy háborogni, vagy kétségbeesni, hogy mi miért történt – az ember teszi a dolgát, mert muszáj cselekedni. Utólag nézve nagyobb teljesítménynek tűnik, mint ott és akkor.
Mint a gyereknevelés is általában. Az ember terhesen még fél, hogy mit fog csinálni az újszülöttel, majd egy egyéves, kétéves, iskolás gyerekkel. Aztán amikor ott van a baba, már az aznapra figyel, teszi, amit tenni kell – nap nap után. Ahogy adja magát, lépésenként.

Ráadásul láttunk nálunk sokkal rosszabb, reménytelenebb helyzetben levő családokat, sokkal kisebb, betegebb, fejletlenebb babákkal. Az ő szemszögükből nézve mi irigylésre méltó helyzetben voltunk. Az anyaszálláson megismert édesanyákról nem is beszélve. Elképzelésem sem volt korábban, milyen iszonyú betegségek is léteznek, miken mennek keresztül például a gyógyíthatatlan, sokszor halálos beteg gyerekek szülei. Csodáltam őket, de azon imádkoztam, sose kerüljek az ő helyükbe. Ilyenkor hálás voltam, hogy a mi bajunk csak múló probléma, a mi nehézségeinknek biztosan vége lesz, ahogy telnek a napok. Persze ez akkorra igaz, amikor már túl voltak a picik az életveszélyen.

- Mi volt a legrosszabb az egészben?
A legelső két nap. Az, hogy egymást érték az újabb és újabb megrázkódtatások, és a baj csak nőtt, mint egy dagadó forgószél, ami mindig felkap valamit, amitől az egész még vadabbul pörög. Először maga a szülés megindulása, aztán az orvosi hiba miatti krízishelyzet, aztán, hogy nem lélegeztek, aztán hogy elvitték őket, aztán az ödémájuk, aztán a hiányuk, a hirtelen súlycsökkenés, szívprobléma, és sorolhatnám. A legrosszabb az volt, hogy nem tudhattuk, a PIC-es orvosok sem, mi jöhet még, mikor jön végre a fordulat.

- Pozitív hozadéka volt?
Több is. Az egyik, hogy átértékelődtek a dolgok. Újra mind tudtuk, mik a valóban fontos dolgok, és mik a lényegtelenek. Jobban figyeltünk egymásra, a nagyobb gyerekeinkre, jobban értékeltük a nagyszülői és minden egyéb segítséget, amit kaptunk. És persze magát az életet, a legnagyobb ajándékot.

A kézzelfogható pozitívum – találóan öröm az ürömben – hogy hamarabb regenerálódtam. A terhesség legnehezebb két utolsó hónapját, ami egy ikerterhességnél nem semmi, „megúsztam”, és, a babák nélkül töltött órákban igazán, (tudatosan) tudtam pihenni, erősödni – testileg és lelkileg egyaránt.

Na és persze, hogy megismertem a koraszülött osztály életét és dolgozóit, és most a kampánnyal segíthetek a koraszülöttes szülőknek és remélem, a PIC fenntartását lehetővé tevő Alapítványnak is.



- Mit tanácsolsz azoknak, akik még előtte állnak?
Hogy tájékozódjanak. Ez a legfontosabb. Ha tudják, mi vár rájuk, zökkenő mentesebben fognak telni a napok, kevesebb kétségbeeséssel és aggódással. És hatékonyabban. Nagyon sokat tehet a szülő is, de sokszor ennek nincs tudatában.

Ha tudnák a szülők, mennyit számít a baba gyógyulásában, gyarapodásában az érintésük, a fáradságos munkával lefejt anyatej, de még a puszta jelenlétük is, biztosan nem fordulna elő, hogy a legtöbb apró korababát napokig nem látogatják, vagy ha igen, akkor is csak pár perc erejéig.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ne legyek velük, amennyit csak lehet.

- Az írásoddal támogatást kérsz a koraszülött kórháznak. Mire lenne a legnagyobb szükségük? Mit kellene fejleszteni leginkább e nemes gesztussal?
Dr. Nagy Éva, a Beteg Újszülöttekért Alapítvány elnöke nemrég összeírta nekem, egészen pontosan, hogy most mire van legégetőbben szükségük – a kampány weboldalára is feltettem, hisz ha látjuk, mire fordítják a pénzt, sokkal szívesebben adományozunk:
5db oxigén cella Maquet respirátorhoz – kb. 150.000 Ft darabja, 3db  párásító – kb. 560.000 Ft egy darab, infúzió transzfúzió melegítő, kékfény lámpa állvánnyal, szenzorok a betegmegfigyelő monitorokhoz, és pelenka, ami a mindennapi ellátáshoz nélkülözhetetlen, és sajnos mindig kevés van.



- Hogy alakul most a családi életetek? Az emlékeken kívül emlékeztet még bármi is a kórházi időszakra?
 Az ikrek egy hónap múlva már ötévesek lesznek, középső csoportosak, hál’istennek makkegészségesek. Az első években még többször szenvedtek visszatérő légúti betegségekkel, volt komoly tüdőgyulladásuk is pár hónaposan, de szerencsére – ahogy az orvosok megjósolták – ezt négyéves korukra „kinőtték”.

Ma már a társaiktól semmiben nincsenek lemaradva, sem növésben, sem ügyességben, beszédben, vagy értelmi-érzelmi tekintetben. Sőt!
Lehet, hogy ez a három bátyjuknak is köszönhető. A neurológusunk, amikor megtudta, hogy otthon ennyi nagytesó van, azt javasolta, hogy az intézményi korai fejlesztés helyett tegyük le őket a nappaliban a gyerekek közé, ennél hatékonyabb módszerre ugyanis nincs szükség.

Ez valóban bevált. Andris és Gergő erős, eleven, vagány kissrácok, az óvónők és a mi legnagyobb örömünkre.

A koraszülött intenzívnek örökké hálásak leszünk értük, az életükért.

Nagyon bízom benne, hogy a PIC-i kampánnyal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy minden ide kerülő korababából egészséges kisgyermek váljon. Ehhez kérjük a segítséget. Sok pici sokra megy!


Rád is számítunk! Kattints és nézd meg, hogy tudsz segíteni: www.patakgyongyver.hu

2017. április 18., kedd

Interjú




Mi is a nagycsaládosok mezejére léptünk férjjel. Nem egyszerű, de szép.
Mielőtt megérkezett volna a harmadik, a legkisebb, nagycsaládos blogokat kerestem okulásul.
Így leltem kedvenc blogomra Mom With Five, azaz Barbara blogjára.
Itt találjátok: http://momwithfive.com/hu/
Érdekelnek a mindennapjaik és csomó kérdést fogalmaztam meg velük kapcsolatban. Így jött az ötlet, hogy meginterjúvolom.


Máté Dorottya/Máté Dorka Fotó

- Tudatos volt, hogy ennyi gyereket vállaltatok?
A nagycsalád tudatos volt. Férjnek három testvére van, én egyke vagyok, de mindig is tudtam, hogy legalább két gyereket szeretnék, de a három lenne az ideális. Így lett öt. (A felmenőim mind nagycsaládosok, az én generációm az első, ahol az egy gyerekes, ill. A gyermektelen családok vannak többségben.)
Nekem papírom van róla, hogy természetes úton nem lehet gyerekem… csodák pedig mindig vannak.


- Mi a legnehezebb a sok gyerekes létben?
A sok gyerek. Oké, csak vicceltem. Talán a jelenlét. Hogy mindig, mindenhol ott kell lenni, reggel, délben, este, éjszaka… szinte soha nincs megállás. És a logisztika, hogy mindenki mindenhova időben és biztonságban odaérjen. Ezt megszervezni számomra a legnagyobb kihívás, mert mindig történik valami, ami borítja a jó előre kigondolt, átgondolt, megszervezett napot és akkor aztán jöhet a rögtönzés, lehetőség szerint a káosz és fejetlenség érzete nélkül.


- Mi a legszebb, amit semmiért sem cserélnél el a több gyermekes család modellben?
Amikor együtt vagyunk és nevetünk csak úgy spontán, felszabadultan. Ez az igazi boldogság.


- Mennyire nehéz összeegyeztetni mindenki elfoglaltságát, a háztartást, a munkát, a blogot és a közösen eltöltött időt?
Őszintén? Rettenetesen nehéz. Összefogni egy ötgyerekes családot már önmagában is elég nagy kihívás, de a hétköznapokon, amikor szinte semmi közösen eltöltött idő nincs, ami kicsit segíthetne a regenerálódásban, akkor a helyzet még nehezebb. Nyilván nem lehet mindig csak a túlélésre játszani, ilyenkor van az, hogy egyszerűen elengedek dolgokat: a mosatlan edény megvár, egyszer-kétszer belefér, hogy Férj inge nem élre vasalt, csak azokon a helyeken, amelyek kilátszanak a pulóvere alól, a gyerekek nem halnak bele, ha nem házi sütésű péksüteményből készül az iskolai szendvicsük. Beláttam, hogy a flottul működő háztartáshoz néha kell egy kis lazaság. Nem is olyan kicsi...


- Ha váratlanul újabb csemete adna hírt magáról, szerinted mit szólnának a gyerekek? Ti miként vélekednétek erről a tényről?
Hiszem, hogy egy családba annyi gyerek érkezik, ahánynak dolga van ott. Mivel a gyerekeim már megszokták, hogy a mi családunkban sok gyerek van, örömmel fogadnának egy újabb testvért, nem zökkentené ki őket az eddig megszokott életükből: eddig is zaj volt, eddig is kicsi volt a lakásunk, ez nem változna egy újabb babával sem.
Miként érintene minket? Mivel nem tervezünk újabb gyereket, nyilván meglepne, de mint mondtam, hiszünk abban, hogy nem véletlenül van ennyi gyerekünk, így örömmel fogadnánk az újabb ránk bízott életet.


- Blogot vezetsz a családról, az életetekről. Nem féltél, hogy nem csak pozitív hozadéka lesz a kitárulkozásnak?Kaptál negatívumokat vele?
Hogyne féltem volna. Ha az ember a nyilvánosságnak ír, óhatatlanul szemben találhatja magát olyanokkal, akik másképp vélekednek az életről, családról, mint ő maga. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem visel meg, ha valaki beszól, de meg kell tanulni különbséget tenni a trollkodás és a valódi kritika között. Ez utóbbi nagyon hasznos tud lenni, az előbbivel meg nem lehet mit kezdeni, meg kell tanulni túllépni rajta.
Talán meglepő lesz, amit írok, de igazán sértő, negatív hozzászólást még nem kaptam blogger létem alatt. És erre büszke vagyok.


- Gyerekek mennyire szeretik, hogy anyu blogot vezet? Szeretik, ha írsz róluk? Volt olyan, amire azt mondták, hogy "Na nem, ezt már nem"?
A kisebbek nincsenek igazán tisztában a blogolás fogalmával, csak azt tudják, hogy korábban újságíróként dolgoztam és mostanában újra elkezdetem cikkeket írni. A nagyok - mint a legújabb generáció tagjai - viszont nagyon is tisztában vannak vele mi az a blog és elejtett szavakból arra következtetek, hogy igazából büszkék rám és persze élvezik a blogolásból fakadó sikereket (meghívások rendezvényekre, termékek, kisebb utazások).
Való igaz, hogy pengeélen táncolok a téma választások során, de mindig nagyon vigyázok, hogy a családunk intimitása ne sérüljön az írásaim által.  


- Szépen ível felfelé a blogos karriered. Nem gondolkodtál még rajta, hogy ezt még tovább fejleszd felfelé? Esetleg könyv írás vagy más felületen?Pénzzé váltani a sikert?
Amikor belevágtam, elképzelni se tudtam, hogy így alakul majd a blog élete, hogy egy valódi kis közösség szerveződik majd köré és a rokonaimon/barátaimon kívül bárki is akad majd, aki olvassa az agymenéseimet. Nem vagyok író, még csak bloggernek se igazán nevezném magamat, van egy blogom és abba szoktam firkálgatni. Könyv íráshoz ez nem elég, hiába az írás szeretete, némi tehetség, kapcsolati tőke nélkül nem megy, ez utóbbiban pedig én elég rosszul állok.
Tagadhatnám, de minek, nagyon jól esne, ha lenne bevételem a bloggerkedésből. Egyelőre inkább külföldről kapok fizetett posztokra való megkereséseket, ez itthon nem annyira jellemző. Vannak persze együttműködéseim, pl. könyvkiadókkal, barterek különböző cégekkel, de nem élek meg az írásból.


- Mennyire vagy spontán? Vagy inkább megtervezed a napotokat?
Egyszerre mindkettő jellemző rám. A napjainknak van egy adott kerete, ami nélkül nem lehetne működtetni egy ekkora családot, de mivel nálunk nincs olyan, hogy ne történne valami rendkívüli, ezért a spontaneitás, vagy még inkább a gyors újratervezés a mindennapjaink szerves része.


- Hogy néz ki, egy teljesen átlagos napotok?
Sűrűn. Reggel 6.20 és 6.40 között kelek, attól függően, hogy van-e valamelyik gyereknek nulladik órája vagy sem. Reggel fél nyolcig tart a reggeli őrület: tisztálkodás, öltözés, reggeli, fogmosás, most-jut-eszembe-mit-felejtettem-el stb. Eközben szimultán elvégzek egy csomó háztartási munkát is: vasalás, mosogatógép ki- és bepakolása, elindítása, ruhahajtogatás, mosás, rendrakás, így mire nyolcra tényleg mindenki elhagyja a lakást, az első kört sikerült letudni, kicsivel beljebb vagyok. A délelőtt a bevásárlással, sütés-főzéssel, további háztartási feladatokkal, ad-hoc ügye intézésével telik, a délutáni műszak kettő körül kezdődik, amikor a nagyobbak hazaérnek: tanulás, iskolai feladatok, edzés, külön programok.
Négykor jön a következő etap a napközis Középsővel és az ovisokkal. Hat óra tájban ráfordulunk az utolsó körre: vacsora, fürdés, fogmosás, mese és irány az ágy… a gyerekeknek, nekem meg ilyenkor kezdődik az én-idő: Férj, blog, pihenés.


- És egy olyan, amikor "nem csinálsz semmit"? Van ilyen egyáltalán?
Néha szeretnék nem csinálni semmit. Ez általában este fél tíz után következik be, amikor minden gyereket sikerült vízszintes helyzetbe könyörögni. A nem-csinálás nálam általában valami jó kis krimi nézését jelenti, az mindig kikapcsol, mert csak nézni kell, a gyilkost nélkülem is megtalálja M. Poirot.


- Gyerkőcök mennyire vannak belevonva a háztartásba? Közösen csináljátok vagy rád marad a munka oroszlán része?
Egyre többet és egyre ügyesebben tudnak segíteni. Épp a múltkor magyaráztam el Középsőnek és Nagyfiúnak hogyan kell a mosógépet elindítani. Aztán pár nap múlva látom, hogy bőszen tanakodnak a háztartási helyiségben, hogyan is kéne bekapcsolni a gépet, amikor is Legkisebb vígan odapördül eléjük és a világ legtermészetesebb mozdulatával rábök az egyik gombra: ezt kell megnyomni, hé!
A szemét levitele, a terítés, az asztal leszedése az étkezések végén, a mosogatógép kirámolása, a ruhák hajtogatása és a helyükre való elpakolása, alkalmankénti krumplipucolás elvileg mind az ő feladatuk. A kivitelezésbe néha-néha még vannak fennakadások, de összességében egyre jobban megy a háztartási munkák egy részének kiszervezése.


- Mennyire zajos a napotok?Ennyi ember egy kisebb területre bezsúfolva egy esős napot?
Ha egy szóval kellene válaszolnom: nagyon. Nálunk tényleg nincs csend, öt gyereknek már csak a puszta létezése is zajjal jár. Nyilván ezt lehet még fokozni, például, ha egy fél órára sem tudnak kiszabadulni a négy fal közül, mert olyan az idő. Na, ez az igazán embert próbáló feladat: ilyenkor zárt térben kell megoldani a mozgáshiányból fakadó energiatöbblet leadását. Ekkor jön szóba a szobai ugróiskola, célbadobálás, bújócska és társaik. És hát hogy is mondjam? Ezek egyike sem fülkímélő elfoglaltság.


- Ha egy napod lenne, amikor bármit kívánhatnál, mit kérnél?
Falat másznék, raftingolni mennék, tágítanám a határaimat, olyat tennék, amit gyerekkel nem biztos, hogy bevállalnék.


- Sütsz, főzöl, gyerekeket nevelsz, háztartást vezetsz, blogot vezetsz...van olyan, ami kimaradt az életedből idő hiányában?
A magányos világjárás. Korábban sokat jártam külföldön egyedül vagy Férjjel, mostanában erre nem igazán van lehetőségünk. Nagyon élvezetes gyerekekkel felfedezni a világot, de teljesen más élmény belefeledkezni a környezetünkbe egyedül vagy a társunkkal, gyerekek nélkül. Ha valami hiányzik, akkor ez.


- Mit tanácsolnál azoknak, akik még csak most vágnak bele a második, harmadik(és így tovább) gyerkőc érkezésének nagy kalandjába?
Élvezzék és bízzanak magukban, ez egy oltári kaland a szó szoros értelmében, bárki bármit is mond.


Kitt-Kat Photography

Köszönöm szépen a lehetőséget és minden jót kívánok a kis családnak!

2017. április 8., szombat

A gépek halála és dícsérete


Néha butaságokon, banális dolgokon járatom az agyam. Ilyenek a napi háztartási gépek például. 
Ki az, aki ír róluk? 
És ki az, aki olvasni akar róluk?
Remélem ti igen, mert én bizony bepötyögöm most a gondolataimat, ha olvasod, ha nem.:)




Megkapod/veszed/nyered az új mosógéped/porszívód/mosogatód/kávéfőződ/bármid.
Nagyon örülsz neki. Hatszor is körbejárod, körül rajongod. Megkeresed a legalkalmasabb helyet neki. Imádod, na!
Megfogadod, hogy úgy fogsz vigyázni rá, mint a szemed fényére. Megfelelően használod a rendeltetésének megfelelően, karbantartod, tisztítgatod.
Eltelik x idő. Még szereted. Próbálsz figyelni rá, de már látod a hibáit. Nem jut annyi időd rá, mint szeretnéd. Új kedvencet kapsz.
(Apropó más is szereti a háztartási gépeit annyira mint én?
Nevet épp nem adok nekik, de családtagok.)
Elhanyagolódik a kicsike. Már nem úgy figyelsz oda. Jó lesz kevesebb sikálás is. Kevésbé márkás tisztító szer hozzá...
Különben is új szépségest néztél ki, ami több, jobb, szebb és új...
Vagy megszereted és nincs szíved lecserélni, hisz kiszolgálta bőven az idejét. Igaz már nem úgy működik, ahogy kéne. Elromlik. A szerelő is temeti...
Erről pedig az jut eszembe, hogy na ná, akkor romlik el, mikor lejárt pár héttel/nappal a jótállása.

És új kedvenc jön a házhoz kávéfőző/szárító/mosogató képében...



2017. április 7., péntek

Időzítés




Én rájöttem már mi nem megy!
A helyes időzítés, a ráfordított idő arányok.
Hogy miről is beszélek? 
Időzsonglőr vagyok.
Ha végre rend és tisztaság van a lakásban, akkor a kert van elmaradva, esetleg a kocsi kupis és gyerek-jelenléttől tanúskodik(játékok, morzsák és egyebek). 
Ha véletlenül mindkettő rendben van, akkor a mosással vagyok megcsúszva. 
És akkor még a gyerekekről nem is szóltam. Ha minden klappol, akkor joggal, de ők reklamálnak, hogy anya nem fordít elég időt a játszóterezésre, velük való foglalkozásra, közös mesenézésre.
Továbbá nem beszéltem még a két blogos jelenlétemről és egyéb közösségi felületekről, pihenésről, olvasásról, alvásról,  én időről...
Férj is kérne egy apró szeletet az időmből, mint mindenhol  normálisan.
Valamit főznék, sütnék, alkotnék is, mert szeretem. És jó nézni, ha elpusztítják pillanatok alatt.

Így minden nap zsonglőrködöm az idővel. Próbálok mindent helyes sorrendben, időrendben véghez vinni. Innen elcsípek egy kis időt, hogy a másik teendőhöz nyerjek pár percet. Valami mindig elmaradásban van.
Hiába, a 24 óra kevés. Megszavazzuk a 28 órát? Talán elég lenne...
Talán.

2017. április 2., vasárnap

Gazdagság...




Hogy ki számít nálam gazdagnak?
Nem csak az, aki gondolkodás nélkül bemegy a boltba és megveszi a huszadik pár cipőjét.
Nem az, aki márkás ruhában nyomul csak. 
Az sem, akinek kacsalábon forgó palotája van vagy sok nullás az autója ára.
Ők is gazdagok, de máshogy.
Gazdag az, aki elégedett az életével és boldog.
Aki annyi felejthetetlen pillanatot gyűjt össze, hogyha lepereg élete filmje, elég hosszú listát kap.
Gazdag az, akinek kutyája/macskája/nyula... simogatása boldogságot csempész mindennapjaiba.
Kinek gyermeke/gyermekei mosolya bearanyozza életét.
Ki párjához bújva elégedettséget és boldogságot érez.
Akinek pár alma vagy ananász megvásárlása is örömteli pillanat.
Aki kedvenc írója új könyvének úgy tud örülni, mint a lottó ötösnek.
Meglátja a napfényben, az éledő természetben, fűben, fában a szépséget.
Egy festmény/rajz/szobor/épületre való rácsodálkozás is megadatik neki.
Kinek olyan hobbyja van, amit szívből szeret.
Boldogan énekel/táncol/tornázik/fut a boldogság hormonokért...

Ez a szép idő és a túl sok alvás(7 óra) kissé szentimentálissá tesz.
De ne panaszkodjunk!

Van fedél a fejünk fölött, fűtésünk, ennivalónk, egészségünk. Ez már öröm forrása kell hogy legyen. 
Sokaknak ez sem adatik meg...
Örüljünk annak, amink van.