Olvastam egy megrázó, ám szépséges történetet, amit majdnem én is átélhettem.
Egy olyan kis könyvet, amit mindenkinek olvasni kéne! Egy segély kiáltást és segíteni akarást!
Úgy gondolom a koraszülött babáknak, a nekik segítő helyeknek, embereknek több figyelem és segítség kellene!
Gyöngyvér története után izgatta a fantáziám továbbra is, én hogyan segíthetnék. Érdekelt, ők hogy élték meg és most hogy vannak. Ezúton is köszönöm az interjút!
De neked is olvasóm. Olvasd el! Segíts, ha tudsz egy megosztással, adománnyal, bármivel!
- Az ember nem gondolja, nem várja, hogy valami gond
lesz a terhességével, a szüléssel vagy a babával/babákkal. Nálad mennyire volt
ijesztő a hirtelen faktor? Hogy nem tudtál felkészülni rá? Vagy volt
figyelmeztető jele a koraszülésnek? Fel lehet erre egyáltalán készülni?
Arra a
számítottunk, hogy nem negyven hét lesz a terhesség – ikreknél általában a
36-37. héten már várható a szülés –, de koraszülésre egyáltalán nem. A
terhességem, bár a dupla teher miatt érezhetően sokkal fárasztóbb volt, mint az
előző három alkalommal, teljesen problémamentes volt végig.
Amikor
megindult a szülés – elfolyt a magzatvíz – valódi, klasszikus sokkot kaptam. Mindannyian
bepánikoltunk, férjemmel és a húgommal együtt, aki ott volt, és segített.
Fogalmam sem
volt, és szerintem még sokan nem tudják, hogy a koraszülések nagy hányadánál
semmilyen előjele, vagy kimutatható oka nincs az idő előtti szülésnek. Tehát
gyakorlatilag bárkinél előfordulhat – egészséges, kiegyensúlyozott, önmagára és
a magzatára vigyázó kismamáknál is. Jó lenne, ha erről minél több várandós
kismama tudna, és nem csak a „sima” szülésnek, hanem a koraszülésnek is utána
olvasna, hogy ne legyen teljesen ismeretlen, ezáltal még félelmetesebb ez a
helyzet sem.
A sokk
szerintem úgysem kerülhető el, de legalább tudni fogják a szülők, mire számítsanak,
mi vár rájuk. Ilyen szinten fel lehet picit készülni. Remélem, a PIC-i történet
ebben az alapvető tájékozódásban is tud segíteni.
- Hogy lehet túltenni magát az embernek azon, hogy nem
úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte?
Úgy, hogy az
élet nem áll meg. A napi teendők teljesen lekötik a figyelmet. Nem érünk rá
azon töprengeni, vagy háborogni, vagy kétségbeesni, hogy mi miért történt – az
ember teszi a dolgát, mert muszáj cselekedni. Utólag nézve nagyobb
teljesítménynek tűnik, mint ott és akkor.
Mint a gyereknevelés
is általában. Az ember terhesen még fél, hogy mit fog csinálni az újszülöttel,
majd egy egyéves, kétéves, iskolás gyerekkel. Aztán amikor ott van a baba, már
az aznapra figyel, teszi, amit tenni kell – nap nap után. Ahogy adja magát, lépésenként.
Ráadásul
láttunk nálunk sokkal rosszabb, reménytelenebb helyzetben levő családokat,
sokkal kisebb, betegebb, fejletlenebb babákkal. Az ő szemszögükből nézve mi irigylésre
méltó helyzetben voltunk. Az anyaszálláson megismert édesanyákról nem is
beszélve. Elképzelésem sem volt korábban, milyen iszonyú betegségek is
léteznek, miken mennek keresztül például a gyógyíthatatlan, sokszor halálos
beteg gyerekek szülei. Csodáltam őket, de azon imádkoztam, sose kerüljek az ő
helyükbe. Ilyenkor hálás voltam, hogy a mi bajunk csak múló probléma, a mi
nehézségeinknek biztosan vége lesz, ahogy telnek a napok. Persze ez akkorra
igaz, amikor már túl voltak a picik az életveszélyen.
- Mi volt a legrosszabb az egészben?
A legelső
két nap. Az, hogy egymást érték az újabb és újabb megrázkódtatások, és a baj
csak nőtt, mint egy dagadó forgószél, ami mindig felkap valamit, amitől az
egész még vadabbul pörög. Először maga a szülés megindulása, aztán az orvosi
hiba miatti krízishelyzet, aztán, hogy nem lélegeztek, aztán hogy elvitték
őket, aztán az ödémájuk, aztán a hiányuk, a hirtelen súlycsökkenés,
szívprobléma, és sorolhatnám. A legrosszabb az volt, hogy nem tudhattuk, a
PIC-es orvosok sem, mi jöhet még, mikor jön végre a fordulat.
- Pozitív hozadéka volt?
Több is. Az
egyik, hogy átértékelődtek a dolgok. Újra mind tudtuk, mik a valóban fontos
dolgok, és mik a lényegtelenek. Jobban figyeltünk egymásra, a nagyobb
gyerekeinkre, jobban értékeltük a nagyszülői és minden egyéb segítséget, amit
kaptunk. És persze magát az életet, a legnagyobb ajándékot.
A
kézzelfogható pozitívum – találóan öröm az ürömben – hogy hamarabb
regenerálódtam. A terhesség legnehezebb két utolsó hónapját, ami egy ikerterhességnél
nem semmi, „megúsztam”, és, a babák nélkül töltött órákban igazán, (tudatosan)
tudtam pihenni, erősödni – testileg és lelkileg egyaránt.
Na és
persze, hogy megismertem a koraszülött osztály életét és dolgozóit, és most a
kampánnyal segíthetek a koraszülöttes szülőknek és remélem, a PIC fenntartását
lehetővé tevő Alapítványnak is.
- Mit tanácsolsz azoknak, akik még előtte állnak?
Hogy
tájékozódjanak. Ez a legfontosabb. Ha tudják, mi vár rájuk, zökkenő mentesebben
fognak telni a napok, kevesebb kétségbeeséssel és aggódással. És hatékonyabban.
Nagyon sokat tehet a szülő is, de sokszor ennek nincs tudatában.
Ha tudnák a
szülők, mennyit számít a baba gyógyulásában, gyarapodásában az érintésük, a
fáradságos munkával lefejt anyatej, de még a puszta jelenlétük is, biztosan nem
fordulna elő, hogy a legtöbb apró korababát napokig nem látogatják, vagy ha
igen, akkor is csak pár perc erejéig.
Nekem meg
sem fordult a fejemben, hogy ne legyek velük, amennyit csak lehet.
- Az írásoddal támogatást kérsz a koraszülött
kórháznak. Mire lenne a legnagyobb szükségük? Mit kellene fejleszteni leginkább
e nemes gesztussal?
Dr. Nagy
Éva, a Beteg Újszülöttekért Alapítvány elnöke nemrég összeírta nekem, egészen
pontosan, hogy most mire van legégetőbben szükségük – a kampány weboldalára is
feltettem, hisz ha látjuk, mire fordítják a pénzt, sokkal szívesebben
adományozunk:
5db oxigén
cella Maquet respirátorhoz – kb. 150.000 Ft darabja, 3db párásító –
kb. 560.000 Ft egy darab, infúzió transzfúzió melegítő, kékfény lámpa
állvánnyal, szenzorok a betegmegfigyelő monitorokhoz, és pelenka, ami a
mindennapi ellátáshoz nélkülözhetetlen, és sajnos mindig kevés van.
- Hogy alakul most a családi életetek? Az emlékeken
kívül emlékeztet még bármi is a kórházi időszakra?
Az ikrek egy
hónap múlva már ötévesek lesznek, középső csoportosak, hál’istennek
makkegészségesek. Az első években még többször szenvedtek visszatérő légúti
betegségekkel, volt komoly tüdőgyulladásuk is pár hónaposan, de szerencsére –
ahogy az orvosok megjósolták – ezt négyéves korukra „kinőtték”.
Ma már a
társaiktól semmiben nincsenek lemaradva, sem növésben, sem ügyességben,
beszédben, vagy értelmi-érzelmi tekintetben. Sőt!
Lehet, hogy
ez a három bátyjuknak is köszönhető. A neurológusunk, amikor megtudta, hogy
otthon ennyi nagytesó van, azt javasolta, hogy az intézményi korai fejlesztés helyett
tegyük le őket a nappaliban a gyerekek közé, ennél hatékonyabb módszerre
ugyanis nincs szükség.
Ez valóban
bevált. Andris és Gergő erős, eleven, vagány kissrácok, az óvónők és a mi
legnagyobb örömünkre.
A
koraszülött intenzívnek örökké hálásak leszünk értük, az életükért.
Nagyon bízom
benne, hogy a PIC-i kampánnyal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy minden ide kerülő
korababából egészséges kisgyermek váljon. Ehhez kérjük a segítséget. Sok pici
sokra megy!
Rád is
számítunk! Kattints és nézd meg, hogy tudsz segíteni: www.patakgyongyver.hu
Hát, megkönnyeztem. Én is nagyon hálás vagyok a PIC-en dolgozóknak. És persze a Peter Cerny Alapítvány koraszülött mentőseinek.
VálaszTörlésNehéz munka, nehéz megélése ez a szülésnek. szép írás is, amit nem lehet kibírni könnyek nélkül. Mi szerencsésen megúsztuk, de mindig eszembe jut.
VálaszTörlés