Satsuma

2017. november 12., vasárnap

Kompenzáció





Már régóta írni akarok erről az agymenésőmről nektek. Bizonyára sokaknak ismerős lesz.
Minap az óvodában egy anyukával való beszélgetés, szöget ütött a fejemben. Elnézést tőle ezúton is, hogy idézem őt névtelenül.
Több kislánykája van, akik között nincs sok méretkülönbség és én viccesen megjegyeztem neki, hogy biztos ő sem pakolja el sűrűn a kinőtt ruhákat, mert mehet mindig az eggyel kisebb tesóhoz. Ekkor mesélte, hogy ő bizony minden gyereknek teljesen külön, saját ruhatárat vesz, nem örökölgetnek egymástól, mert ő gyerekként csak öröklött ruhákban járhatott.
Ez bizony erős kompenzáció. Szerintem mindenki életében van ilyen.
Ez elgondolkodtatott és rájöttem nekem is vannak ilyenek bőven.
Az első, ami eszembe jutott, nálunk is ruhákhoz kötődik. Anyu egyedül nevelt minket sokáig. Erején felül teljesített, de bizony mi is sok örökölt ruhát hordtunk. Az igazat megvallva én imádtam a kapott nagy pakkokat. Hogy azokban milyen kincseket lehet lelni... Azóta is imádok turizni. 
Nem volt számolatlan ruhánk, kettőnél több kabátunk és cipőnk. Csak a legszükségesebbek. Ha az egyikünknek új kabát kellett, akkor a másikunk a következő hónapban kapta meg.
Ezért én minden ruhát megveszek a gyerekeknek, ami megtetszik nekik vagy nekem. Ha az egyik kap, akkor a másik is kap valamit, mégha nincs is szüksége semmire, akkor is. Valahol ez sem jó. Mert túl nagy a választási lehetőség. Elkopni sincs idejük. Így néha válogatnak, mit vesznek föl és mit nem. Van olyan ruha, ami sosem volt rajtuk. Nálam ilyen nem volt. Nem igazán becsülik meg. Ráadásul a ház el van árasztva cuccokkal. Igaz kárba nem vesznek, mert tőlünk is mennek tovább hol ide, hol oda.
A játékoknál ugyan ez van. Mindent megveszek, ami kicsit is fejlesztő, izgalmas. Aztán mit csinálnak? Kint szaladgálnak az udvaron vagy bent színeznek inkább a fejlesztők helyett. De ez így is van jól. A fele dolgot megspórolhattam volna.
A másik becsípődésem az étel. Nem volt sok választási lehetőségünk, vagy kenőmájas kenyér volt vacsira vagy vajas kenyér, parizer. Én pedig mindenfélét megveszek, kipakolom és aztán a fele sem fogy el. Rengeteg étel megy el így a kutyának, macskáknak, pipiknek. Kárba ugyan ez sem vész, de hát ilyenkor eszembe jutnak az etióp gyerekek...
A következő ilyen az a gyerekek foglalkoztatása, külön óráik. Nagy lánykám zongorázik. Én éltem-haltam volna valami hangszerért, karate helyett. Igaz hallásom nulla volt, a mozgásigényem annál nagyobb. Remélem nem én sugalltam neki a zongorázást, hanem ő választotta végül. De legalább suttyomban én is zongorázhatok, ha senki sem tartózkodik itthon. Néptáncol is a kis szívem. Én is nagyon szerettem volna, de nem volt párom. Kíváncsi leszek a két kicsi mit fog csinálni. Esküszöm balettozni nem szerettem volna és több dolog sem volt, amit űztem volna. Szóval kíváncsian várom mi lesz a jövőben, ők mit választanak.

Visszatérve ezekre a kompenzációkhoz. Senkit sem kényszerítek semmire. A becsípődéseimet meg igyekszem majd visszafogni ezentúl. Ha felismertem, az már félig gyógyultság?
Nektek is van ilyen dolog?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése