Satsuma

2017. október 27., péntek




Mi anyukák sokszor egyet felejtünk el. Anyukának lenni igazán.
Rohanunk, sietünk. 
"Csak még bedobom a mosást. 
Mindjárt jövök kicsim, csak megkavarom a levest. 
Igen, játszunk, de az ebédet még fel kell raknom. 
A szakkör/foglalkozás után még elmegyünk fagyizni/játszótérre."
Kinek ne lennének ismerősek ezek a mondatok? Hányszor és hányszor mondjuk gyerekünknek, gyerekeinknek? 
Ez jutott eszembe minap, mikor a leveleket húztam össze, miközben babám a babakocsiban várt türelmesen. Szegény. Helyette sétálhattunk volna egy nagyot mondókázva. Igaz így is levegőzött és a munkát valakinek meg kell csinálnia, de közel sem ugyan az.
Rohanunk megfelelni a külvilágnak. A lakás csillogjon, a gyerekek szintén tiszták, nettek legyenek, minden fejlesztő foglalkozásra vigyük őket, anyuka szintén bomba formában legyen, ebéd és vacsi is kerüljön az asztalra, de csak egészséges, férjjel is foglalkozzunk. És közben egy dolog sikkad el. Az önfeledt boldogság. A vidám percek. A koszolás. A céltalan csavargás. A gyerekekkel való hancúr. Együtt kikapcsolódni minden nap. Játszani, mókázni.
Az életünk keretek közé szorít. Élvezzük az anyaságot, mert olyan hamar nagyok lesznek. Nem ér annyit az a kivasalt ruha vagy meleg ebéd...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése