Aktívan írok, blogot vezetek. Valamilyen szempontból roppant nehéz dolog ám, pedig könnyűnek tűnik. Nem is gondolnátok, hogy mennyire kés élen táncolunk nap, mint nap.
Sokat agyaltam rajta, hogy névtelenül tegyem vagy fölvállalva önmagam, a nagy szám, azt, milyen vagyok, mik a nézeteim, mit érzek.
Sok álmatlan éjszakát okozott az, hogy meddig szőhetem bele az írásokba önmagam, a családom. Mennyire lehet személyes.
Sokan azért választják az írásnak ezt a formáját, mert névtelenül, jól elbújva is kitárulkozhatnak, anélkül, hogy valaki rájuk ismerne. Na de mi van azokkal a bloggerekkel, akik nevük, arcuk, személyük is hozzá adják?
Megismerhetők vagyunk így.
A nézeteink, amiket leírunk magunkról, támadási felületet is adhatnak egyúttal.
A személyes ismerőseink elfordulhatnak, mert más a nézőpontunk politikáról, gyermeknevelésről, bármi másról, mint nekünk. Láttam már ilyet. Tapasztalni még nem tapasztaltam, vagy csak nem tudok róla.
Itt ne arra gondoljatok, hogy az utcán letámadnak és jól megvernek, mert én hordozós párti vagyok, ők meg nem. Legalábbis remélem, hogy ilyen nincs. De verbálisan, szóban kifejthetik. Lenézően viselkedhetnek. Elfordulnak tőled...És még sorolhatnám.
Vadidegenek meg pláne jogosultnak érzik maguk ahhoz, hogy kritikát mondjanak, pálcát törjenek fölöttünk pár sor olvasása után, anélkül, hogy ismernének.
Bele köthetnek a helyesírásunktól kezdve a mondanivalónkig, a kinézetünktől az életünkig, mindenbe!
Pár sort olvasva, azt hiszik ismernek, beskatulyáznak. Bánthatnak. Tudják ők, mi milyenek vagyunk. Igaz, ezt gyakran név nélkül teszik, ismeretlenül.
Mindennek van árnyoldala. Így a blog írásnak is.
Én továbbra is vezetem, mert szeretem.
És míg több jót, új embert, kedves ismerőst hoz, mint rosszat, addig maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése