Zarára emlékezünk, avagy a 6 éves kislányom nyílt levele

Ő volt itt Zara, a kecskeméti Vadaspark vemhes szurikátája. Volt! Ezen a szón van a hangsúly. tegnap délután a facebookon közölte a gondozója, hogy nincs többé. Értelmetlen halált halt. 
Leközlöm a levelét, hátha még nem olvasta valaki. 

Mementó

Szomorú esemény történt ma a Kecskeméti Vadaskertben. Nem tudom, hogy minek tudható be a tragédia, a szabályok semmibevételének, a nekem mindent lehet viselkedésnek, a kivagyiságnak, nem tudom…
Május az osztálykirándulások hónapja, így ma is több csoport érkezett a Vadaskertbe. Ezek a csoportok, gyerekek, kisérőik többnyire betartják az előírásokat, melyek nem csak a belépéskor figyelmeztetik az ide látogatókat, hanem külön az egyes kifutóknál is.
Az egyik legnagyobb kedvenc, és itt mondhatom, hogy nem csak a miénk, a látogatóké, hanem a médiáé is Zara a kis szurikáta. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy másfél évvel ezelőtt lett médiasztár, mikor idekerült hozzánk. Sürgés-forgásával, kíváncsiságával, bújásával kivétel nélkül mindenki szívébe belopta magát. Fél éven keresztül, amíg nem készült el az új kifutója, minden nap az irodámban töltötte a nappalokat, az éjszakákat pedig otthon a házunkba. Ezalatt nem csak a közös pihenések hozták közelebb hozzám, de a spánielünknek is kiváló játszótársává vált. Amikor elkészült az új birodalma fájó szívvel mondtam le a napi kocsikázásról, a közös „tévézésről”, de mindnyájan úgy gondoltuk, hogy ez a helyes, nem csak nekem, hanem Neki is. Nagy öröm volt mindenki számára, amikor egy ifjú legény, Zorró is megérkezett, és szerelmük gyümölcse is megszületett. Emlékszem, amikor a nagy esemény történt, bementem hozzájuk a kifutóba és leültem egy fára. Kijött Zara, és elkezdődött a szokásos rituálénk, az üdvözlő dörgölőzés, majd a bújás a kabát alá, és az elégedettség hangjait is hallani véltem. Majd miután letettem, bement a kotorékába és kihozta a kicsinyét és letette a lábam elé, hogy bemutassa. A könnyeimmel küzködtem, akár csak most minderre, és a mai eseményre visszagondolva. A meghitt percek ritkultak, hiszen tudtam, hogy a családot ezután már nem én jelentem neki, hanem Zorró és az apró utód. A kicsi cseperedett és mi is bíztunk benne, hogy egy új kolónia alakul, hiszen Zara pocakja az idén is ismét nőni kezdett.
A mai napig…..
Mivel tudtuk, hogy a viselkedése megváltozik ilyenkor, külön figyelmeztető táblákat tettünk ki, hogy ne nyúljanak be az állathoz, mert harap. Sajnos nem mindenki fogadja meg az utasításainkat, még akkor sem, ha az az Ő érdekében történik. És sajnos meg is történt a baj. Egy fiú a többszörös figyelmeztetés ellenére benyúlt, és Zara védelmezve jelenlegi és leendő családját beleharapott a gyerek kezébe, aki a fájdalomtól, vagy a rémülettől földhöz csapta a kis szurikátánkat. Zara és vele együtt utódai is a helyszínen, rögtön elpusztultak, és újraéleszteni sem tudtam.
Hogy kinek a hibája ?? Azzal, hogy a mai fiatalság egyre kevésbé tiszteli a természetet, az életet, vagy hogy a kisérő tanárok egyre kevésbé tudnak odafigyelni a rájuk bízott diákokra, vagy hogy a szülőknek a nagy hajtásban egyre kevesebb idejük marad egy-egy beszélgetésre, ahol felhívják a figyelmüket gyermekeiknek az egymás, és a természet iránti tiszteletre….. Szóval ezeknek a hibáknak a kutatásával feltárásával sajnos már nem tudjuk visszahozni Zarát az életbe. De ! Talán e sorok olvasása után le kellene ülnünk, egy kicsit magunkba fordulnunk, és elgondolkoznunk azon, hogy egy-egy meggondolatlan cselekedetünkkel hány embert, gyermeket fosztunk meg az élménytől a természet múlandó szépségétől, egy önfeledt mosolytól….
Kérek mindenkit, ne kezdjünk bűnbakot keresni, hiszen azzal már nem tudjuk meg nem történtté tenni a tragédiát, de kezdjünk apró lépésekkel egy olyan világot építeni, ahol ilyen dolgok nem történhetnek meg, ahol figyelünk a természetre, egymásra, és a közöttünk lévő harmóniára. Mi a Vadaskert dolgozói mindent megteszünk azért, hogy a hozzánk látogató vendégek, korosztálytól függetlenül felejthetetlen élményekkel gazdagodjanak, részesei legyenek, ha csak egy kis időre is a természet csodáinak. Kérem, kérjük Önöket, hogy vigyázzanak erre a csodára, hogy még nagyon sokan átélhessék azt a sok felemelő élményt amivel a Kecskeméti Vadaskertben találkozhatnak.
Így emlékezzünk Zarára a kis szurikátánkra !

Köszönettel : Tokovics Tamás

Amikor olvastam, hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy dühöngjek. Nem, nem láttam Zarát még sosem. De elképesztő, hogy ilyen értelmetlen halált halt szegény kisállat. Ezer kérdés eszembe jutott. Hogyan? Miért? Mi képpen? Mit lehetett volna tenni ellene? Ki volt a hibás? Most hogy érzi magát az elkövető? Hiszen egy gyerek csak? Véletlenül, ijedségből tette vagy dacból? Bántani akarta? Senki nem akadályozta meg? Nem tudták? Vagy lebénultak meglepetéstől? Nem volt gondozó a közelben? És újra a de miért!
Olvastam a bejegyzés alatt sok vádaskodó hozzászólást. Ki a vadasparkot hibáztatja, ki a felügyelő tanárt, más a diákot vagy az ő nevelésével megbízott szülőt. Valahogy mindegyik fél hibás szerintem. Magasabb kerítés, fokozott figyelem. Nem tudom, mi lett volna a jó megoldás. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy 10 éves gyerek minek nyúlt be az állathoz, amikor nem szabad. Ki is van írva. Állítólag többször szóltak neki. És miután megharapta, hogy vághatta földhöz? A macskája harapja meg, azt is földhöz csapja vagy a kisöccsét? Nem normális viselkedés még ijedségből sem. Egy kígyónál még talán, na de egy szurikátánál? Dac. Azért is? Majd én megmutatom? Ilyen lenne egy 10 éves gyerek? Ha igen, akkor nagyon kiábrándulok.
Reggel kíváncsi voltam, hogy mit szól az én hatalmas igazságérzettel és még nagyobb szájjal megáldott legnagyobb lánykám. Elmeséltem neki a történetét Zarának.
Teljesen kiakadt, hogy hogyan történhetett ilyen. Kért, hogy írjam meg a gyereknek, mit gondol a dologról. De csak nem fogom fölkeresni ezzel. Lehet nem is jogosan és teljesen rosszul van ő is tettei következményétől. Ha meg nem, akkor meg leperegne róla. Így nem mondhatom el a célszemélynek, leírom nektek, hogy az én okos 6 évesem mit gondol róla. Ismeri a szurikátákat. Látott mesében és élőben is. Benyúlhatott volna ő is a Szegedi Vadasparkban, ahol kétszer járt már. De nem tette. Eszébe sem jutott.
Na szóval következzen az ő nyílt levele.

Tudod, hogy milyen nagy rosszat tettél? Bántottál egy nagyon aranyos kis állatot, akinek szurikáta babái voltak. Most már angyalkák lehetnek csak. Remélem nagyon szégyelled magad! Miért nyúltál be, mikor nem szabad? Még én is tudom, pedig kisebb vagyok nálad. Nem nyúlunk be az állatokhoz, csak ha megengedik. Neked megengedte valaki? Szerintem nem. Remélem a tanárnéni kiküldött az állatkertből és nem élvezhetted a további kirándulást, hogy ne felejtsd el sosem, szegény Zarát. Remélem az anyukád otthon nagyon leszidott és eltiltott a kedvenc dolgodtól, elfoglaltságodtól legalább két hétre és szobafogságot kaptál. Sose felejtsd el a kis Zarát és szurikáta babáit. Soha többet ne bánts direkt állatot! Ne nyúl be egy ketrecbe sem!
Remélem bánod, amit csináltál!

Lányom kis szavai átadják az én gondolataimat is. Még egy 6 éves is tudja, hogy a nem szabad, az NEM SZABAD! Még ő is tudja, hogy ne bánts! Ne ölj! Véletlenül sem. Ijedtedben sem, ha nem muszáj. Itt nem volt muszáj. Az oroszlánhoz is benyúltál volna? Nem hiszem! Lányom szerint nem véletlen lehetett az eset. Én remélem, hogy igen. Mert ha a 10 évesek negyede csak ilyen, akkor nagy bajban leszünk 10 év múlva. 
Kedves szülők! A nem nevelem, hagyom kibontakozni elv előbb utóbb visszaköszön. Elsőnek ilyen apróságokban. Aztán nagyobbakban!  Nevelj! Jó szóval, példával, útmutatással, beszélgetéssel, eréllyel, ha kell!
Mesélj és mesélj!