Satsuma

2017. április 20., csütörtök

Interjú

Olvastam egy megrázó, ám szépséges történetet, amit majdnem én is átélhettem. 
Egy olyan kis könyvet, amit mindenkinek olvasni kéne! Egy segély kiáltást és segíteni akarást!
Úgy gondolom a koraszülött babáknak, a nekik segítő helyeknek, embereknek több figyelem és segítség kellene!
Gyöngyvér története után izgatta a fantáziám továbbra is, én hogyan segíthetnék. Érdekelt, ők hogy élték meg és most hogy vannak. Ezúton is köszönöm az interjút!
De neked is olvasóm. Olvasd el! Segíts, ha tudsz egy megosztással, adománnyal, bármivel!



- Az ember nem gondolja, nem várja, hogy valami gond lesz a terhességével, a szüléssel vagy a babával/babákkal. Nálad mennyire volt ijesztő a hirtelen faktor? Hogy nem tudtál felkészülni rá? Vagy volt figyelmeztető jele a koraszülésnek? Fel lehet erre egyáltalán készülni?
Arra a számítottunk, hogy nem negyven hét lesz a terhesség – ikreknél általában a 36-37. héten már várható a szülés –, de koraszülésre egyáltalán nem. A terhességem, bár a dupla teher miatt érezhetően sokkal fárasztóbb volt, mint az előző három alkalommal, teljesen problémamentes volt végig.

Amikor megindult a szülés – elfolyt a magzatvíz – valódi, klasszikus sokkot kaptam. Mindannyian bepánikoltunk, férjemmel és a húgommal együtt, aki ott volt, és segített.
Fogalmam sem volt, és szerintem még sokan nem tudják, hogy a koraszülések nagy hányadánál semmilyen előjele, vagy kimutatható oka nincs az idő előtti szülésnek. Tehát gyakorlatilag bárkinél előfordulhat – egészséges, kiegyensúlyozott, önmagára és a magzatára vigyázó kismamáknál is. Jó lenne, ha erről minél több várandós kismama tudna, és nem csak a „sima” szülésnek, hanem a koraszülésnek is utána olvasna, hogy ne legyen teljesen ismeretlen, ezáltal még félelmetesebb ez a helyzet sem.

A sokk szerintem úgysem kerülhető el, de legalább tudni fogják a szülők, mire számítsanak, mi vár rájuk. Ilyen szinten fel lehet picit készülni. Remélem, a PIC-i történet ebben az alapvető tájékozódásban is tud segíteni.




- Hogy lehet túltenni magát az embernek azon, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte?
Úgy, hogy az élet nem áll meg. A napi teendők teljesen lekötik a figyelmet. Nem érünk rá azon töprengeni, vagy háborogni, vagy kétségbeesni, hogy mi miért történt – az ember teszi a dolgát, mert muszáj cselekedni. Utólag nézve nagyobb teljesítménynek tűnik, mint ott és akkor.
Mint a gyereknevelés is általában. Az ember terhesen még fél, hogy mit fog csinálni az újszülöttel, majd egy egyéves, kétéves, iskolás gyerekkel. Aztán amikor ott van a baba, már az aznapra figyel, teszi, amit tenni kell – nap nap után. Ahogy adja magát, lépésenként.

Ráadásul láttunk nálunk sokkal rosszabb, reménytelenebb helyzetben levő családokat, sokkal kisebb, betegebb, fejletlenebb babákkal. Az ő szemszögükből nézve mi irigylésre méltó helyzetben voltunk. Az anyaszálláson megismert édesanyákról nem is beszélve. Elképzelésem sem volt korábban, milyen iszonyú betegségek is léteznek, miken mennek keresztül például a gyógyíthatatlan, sokszor halálos beteg gyerekek szülei. Csodáltam őket, de azon imádkoztam, sose kerüljek az ő helyükbe. Ilyenkor hálás voltam, hogy a mi bajunk csak múló probléma, a mi nehézségeinknek biztosan vége lesz, ahogy telnek a napok. Persze ez akkorra igaz, amikor már túl voltak a picik az életveszélyen.

- Mi volt a legrosszabb az egészben?
A legelső két nap. Az, hogy egymást érték az újabb és újabb megrázkódtatások, és a baj csak nőtt, mint egy dagadó forgószél, ami mindig felkap valamit, amitől az egész még vadabbul pörög. Először maga a szülés megindulása, aztán az orvosi hiba miatti krízishelyzet, aztán, hogy nem lélegeztek, aztán hogy elvitték őket, aztán az ödémájuk, aztán a hiányuk, a hirtelen súlycsökkenés, szívprobléma, és sorolhatnám. A legrosszabb az volt, hogy nem tudhattuk, a PIC-es orvosok sem, mi jöhet még, mikor jön végre a fordulat.

- Pozitív hozadéka volt?
Több is. Az egyik, hogy átértékelődtek a dolgok. Újra mind tudtuk, mik a valóban fontos dolgok, és mik a lényegtelenek. Jobban figyeltünk egymásra, a nagyobb gyerekeinkre, jobban értékeltük a nagyszülői és minden egyéb segítséget, amit kaptunk. És persze magát az életet, a legnagyobb ajándékot.

A kézzelfogható pozitívum – találóan öröm az ürömben – hogy hamarabb regenerálódtam. A terhesség legnehezebb két utolsó hónapját, ami egy ikerterhességnél nem semmi, „megúsztam”, és, a babák nélkül töltött órákban igazán, (tudatosan) tudtam pihenni, erősödni – testileg és lelkileg egyaránt.

Na és persze, hogy megismertem a koraszülött osztály életét és dolgozóit, és most a kampánnyal segíthetek a koraszülöttes szülőknek és remélem, a PIC fenntartását lehetővé tevő Alapítványnak is.



- Mit tanácsolsz azoknak, akik még előtte állnak?
Hogy tájékozódjanak. Ez a legfontosabb. Ha tudják, mi vár rájuk, zökkenő mentesebben fognak telni a napok, kevesebb kétségbeeséssel és aggódással. És hatékonyabban. Nagyon sokat tehet a szülő is, de sokszor ennek nincs tudatában.

Ha tudnák a szülők, mennyit számít a baba gyógyulásában, gyarapodásában az érintésük, a fáradságos munkával lefejt anyatej, de még a puszta jelenlétük is, biztosan nem fordulna elő, hogy a legtöbb apró korababát napokig nem látogatják, vagy ha igen, akkor is csak pár perc erejéig.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ne legyek velük, amennyit csak lehet.

- Az írásoddal támogatást kérsz a koraszülött kórháznak. Mire lenne a legnagyobb szükségük? Mit kellene fejleszteni leginkább e nemes gesztussal?
Dr. Nagy Éva, a Beteg Újszülöttekért Alapítvány elnöke nemrég összeírta nekem, egészen pontosan, hogy most mire van legégetőbben szükségük – a kampány weboldalára is feltettem, hisz ha látjuk, mire fordítják a pénzt, sokkal szívesebben adományozunk:
5db oxigén cella Maquet respirátorhoz – kb. 150.000 Ft darabja, 3db  párásító – kb. 560.000 Ft egy darab, infúzió transzfúzió melegítő, kékfény lámpa állvánnyal, szenzorok a betegmegfigyelő monitorokhoz, és pelenka, ami a mindennapi ellátáshoz nélkülözhetetlen, és sajnos mindig kevés van.



- Hogy alakul most a családi életetek? Az emlékeken kívül emlékeztet még bármi is a kórházi időszakra?
 Az ikrek egy hónap múlva már ötévesek lesznek, középső csoportosak, hál’istennek makkegészségesek. Az első években még többször szenvedtek visszatérő légúti betegségekkel, volt komoly tüdőgyulladásuk is pár hónaposan, de szerencsére – ahogy az orvosok megjósolták – ezt négyéves korukra „kinőtték”.

Ma már a társaiktól semmiben nincsenek lemaradva, sem növésben, sem ügyességben, beszédben, vagy értelmi-érzelmi tekintetben. Sőt!
Lehet, hogy ez a három bátyjuknak is köszönhető. A neurológusunk, amikor megtudta, hogy otthon ennyi nagytesó van, azt javasolta, hogy az intézményi korai fejlesztés helyett tegyük le őket a nappaliban a gyerekek közé, ennél hatékonyabb módszerre ugyanis nincs szükség.

Ez valóban bevált. Andris és Gergő erős, eleven, vagány kissrácok, az óvónők és a mi legnagyobb örömünkre.

A koraszülött intenzívnek örökké hálásak leszünk értük, az életükért.

Nagyon bízom benne, hogy a PIC-i kampánnyal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy minden ide kerülő korababából egészséges kisgyermek váljon. Ehhez kérjük a segítséget. Sok pici sokra megy!


Rád is számítunk! Kattints és nézd meg, hogy tudsz segíteni: www.patakgyongyver.hu

2 megjegyzés:

  1. Hát, megkönnyeztem. Én is nagyon hálás vagyok a PIC-en dolgozóknak. És persze a Peter Cerny Alapítvány koraszülött mentőseinek.

    VálaszTörlés
  2. Nehéz munka, nehéz megélése ez a szülésnek. szép írás is, amit nem lehet kibírni könnyek nélkül. Mi szerencsésen megúsztuk, de mindig eszembe jut.

    VálaszTörlés