Satsuma

2018. november 13., kedd

Kis barátunk a Zelbától

Új kisbarátunk érkezett a Zelbától a minap tesztelésre. Kivételesen nem plüss vagy horgolt formában. Szilikonból. Igen, jól olvastátok, szilikonból. Szokatlan formája a kedvencnek egy szilikonos dolog. Ám Andrisnak jobban tetszik, mint eddig bármi, amit kapott. Pedig a plüsstől kezdve az autókig minden van itthon, elhihetitek.
Nem igazán az a fajta, aki a kedvencét a hóna alatt cipelné egész nap. Így meglepett vele rendesen, hogy most ennyire az élete részese lett egy kis figura. 
Van előnye is a választásának, hiszen szilikonból van, így könnyen letörlöm, ha bekoszolódik. És ez sűrűn bekövetkezik ám.



Igen, jól látjátok pingvinünk személyesen egy éjjeli lámpa.
Így este is jó ha vele van, mert felkapcsolom és a hangulatvilágítás is megvan, nem kell sötétben átbotorkálnom, ha megnyikkan kisfiam. 




Szegény pingvinünk elég strapabíró, azt elmondhatom minden teketória nélkül. Rendesen nyúzva van. Cipeli a kis manóm álló nap magával, mindenhová. Este csak akkor tudom kivenni a kezéből, ha valóban elaludt. Szeret játszani is vele. Imádom, ahogy szerepjátékozik a pingvinnel. Eddig tőle még nem láttam ilyet. 
De jaj annak, aki el akarja orozni a kedvencét!

A készítő azt hiszem, erre azt mondhatná, hogy nem rendeltetésszerűen használjuk, hiszen világító eszköz, nem plüss. De ártalmatlan, strapabíró és irtó cuki. 

Megértem a kis törpénk vonzalmát iránta, mert én is beleszerettem a lámpácskába. Keveset beszél még András, de a lámpa és pingvin szavakat tisztán megtanulta rögtön. Hangos méltatlankodásba kezd, hogy megkapja az óhaja tárgyát, ha véletlenül kikerül a látószögéből. 

Nem tudom, hogy vagytok vele, de elemboltot nyithatnék, mert mindig minden elemes és persze gyorsan lemerül. Nem beszélve arról, hogy sokszor hangosak is. Attól végképp a falra tudok mászni. Volt nekünk éjjeli lámpánk, ami zenélt és nem lehetett kikapcsolni. Mit ne mondjak, nem lett hosszú életű nálunk.
Most gyorsan elrebegek egy hálaimát a készítőnek, mert végre valami, ami nem elemmel működik, hanem tölthető! Azt sem kell túl gyakran. Van egy kivehető egység, amit feltölthetsz nappal, ha lemerülne. Elvennem sem kell, kivenni a kezéből az imádott pingvinjét, míg feltöltöm. Csak az egységet operálom ki és teszem vissza később.
Kétféle verzióban működik, csak világít vagy a fény színét váltogatja. 
Félős gyerekeknek atom jó, ha kéznél van. Márpedig nálunk mindhárom igényli a minimális fényforrást.




Volt némi közelharc is, hogy kié legyen, így azt hiszem, be kell szereznem a nagyoknak is egy saját figurát. Nem csak pingvinben van. 
Bevallom, az én kedvencem a bagoly. A nyuszi, mackó forma is nagyon kis kedves, lányok azokért vannak oda. 
Na de most vegyek magamnak is egy saját baglyot? Nem ciki az? De annyira aranyos! Ne mondd, hogy te nem örülnél egy cuki bagolynak!
Szép éke lenne az asztalomnak. Ha nem viszik el a gyerekek azt is...

Több méretben kapható, így kisebb és nagyobb lámpást is lehet választani, attól függően, hogy kisebb vagy nagyobb pracliba szánod. 

Túlzás nélkül állíthatom, hogy imádjuk...

Ha megtetszett neked is a kis pingvin barátunk, most akciósan megrendelheted a kuponkódommal március 31.-ig. A rendelésnél annyit írj be, hogy eletunk18
Így rögtön lejön az éjjeli lámpa árából 15%.
Zelba termékeit megnézheted, megvásárolhatod itt vagy itt:  https://www.facebook.com/zelba.hu/

2018. november 11., vasárnap

Amerre halad a blog





Merre is halad a blog?
Lehetne ez egy szülinapi bejegyzés, de ahhoz még korán van (talán februárban kezdtem el aktívkodni). 
Egy ünneplős, átütöttük a hatalmas számot az olvasottságban bejegyzés is lehetne. Arról pedig szépen lemaradtam. Nem bújom a statisztikákat, így elmaradtam a 100000 olvasóról jócskán már.
Mikor elkezdtem írni, álmomban sem gondoltam, hogy felfelé, ekkora számok felé haladok majd. 
Egy-két bejegyzésnél többet nem jósoltam neki. Azt meg végképp el sem tudtam volna képzelni, hogy a könyves blogom(Adri könyvmoly könyvei blog) olvasottságát is meghaladja. Pedig számomra már az is hatalmas volt!
Ez a szám, ami a számlálómon van, pedig egyenesen ijesztő! 
Magamnak kezdtem el írni és még most is így van ez. Legfőképpen magamnak írom. De már olvassák is páran. Amit még mindig nehéz felfogni. Nem vagyok író, nem tanultam. De ömlenek a szavak belőlem. 
"Nem mondhatom el senkinek, így hát elmondom mindenkinek."

Igyekszem mások titkos gondolatait, kételyeit is bele szőni. 
Írok életünk boldog pillanatairól, hogy megőrizzem a gyerekeimnek. Írok az élet árnyoldalairól is, mert bizony vannak azok is. Aki azt mondja, hogy nincs, az hazudik. Önmagának és a külvilágnak is.
De idő közben nőtt és nőtt, ahogy a mondanivalóm is. Nem vagyok az a "megmondom mindenkinek a tutit" fajta. 
Leírom, mi hogyan éljük meg, hogyan csináljuk, apró praktikákról mesélek. De nem mondom, hogy ez az egyetlen járható út. Mindenkinek más a jó és mást tud hasznosítani. Ha már egy valakinek segített egy bejegyzésem valamiben, akkor boldog vagyok. Termékeket próbálunk ki, tesztelünk. Élményeket osztunk meg. Anyákat mutatok be, akik ugyan olyan nehézségekkel küzdenek, mint Te, olvasóm. Helyeket, embereket, vállalkozásokat mutatok nektek. Vendégbejegyzések is érkeznek majd szép lassan szakértőktől, a saját munkájukról, életükről. 
Nagyon szeretném, ha a blog szép, színes, változatos lenne. Ha szeretnétek annyira, mint én. 

Igyekszem az élet napos oldalát megélni a gyerekeimmel, családommal. 


                                    Picikék fotó

Igyekszem nem letörni. Sok kritikát kapok, troll megjegyzést, irigyek is vannak. Amit nem is értem, mivel érdemeltem ki. A blogolás egy olyan műfaj szerencsére, amit nem lehet rákényszeríteni másokra. Olvasod, ha olvasod, és ha nem tetszik, megnyomod a képernyő sarkában azt a bizonyos kis x-t. De már nem török le, nem veszem a szívemre annyira.
Nem szerethet mindenki és ez így van jól.



Nagyon jó, építő jellegű üzenetet is kapok tőletek, amiből javulok, tanulok, építkezhetek még felfelé. Köszönöm szépen, hogy segítitek az utam.
Kapok tőletek bátorítást is. Ajánlotok embereket interjúra, termékeket, amiket próbáljunk ki feltétlenül, adtok téma ötleteket. Rám írtok, hogy ugyan azt fogalmaztam meg és le is írtam, ami bennetek is van már napok óta. 
Persze, mert nekem is ugyan azok a gondjaim, bajaim, örömeim, mint nektek. Nem vagyok más, csak egy átlagos anyuka, aki bizony gépezetet, klaviatúrát is ragad és megírja, ha valami jó történt vele vagy valami negatív. 

Köszönöm, hogy ennyien olvastok. 
Köszönöm, hogy itt vagytok.
Köszönöm, hogy bátorítotok és építitek az önbizalmam. 
Köszönöm a segítségetek, az ajánlóitok, a termékeiteket, a történeteteket.
Köszönöm a hűségeteket, hogy visszatértek újra és újra.
És köszönöm, ha megosztjátok és távolabbra is viszitek a kis blogom hírét.



2018. november 9., péntek

Emlékezés


                                     Fotó: Zselici Csillagoségbolt-park

Közeleg a karácsony, véget ért a Mindszentek és Halottak napja. Ilyenkor szentimentális leszek. Emlékezek és visszaemlékezek. Valahogy az idő meggyógyít, megszépít, elnyom, homályosít dolgokat, míg másokat felnagyít, felerősít. Eszedbe jutnak olyan dolgok, amik rég szunnyadnak. Vagy ellenkezőleg, nem jut eszedbe fontos dolog valakiről. Az arca, a hangja, az illata.

Az utóbbi időben temetések és esküvők váltják egymást hétvégente. Ez is egy ilyen szombat volt. Temetés. Fájó pont. Mindig rossz érzéssel megyek el egy temetésre. Nem csak azért, mert közeli vagy távolabbi ismerős, rokon, barát hagyott itt megint, hanem azért is, mert eszembe jutnak azok, akik már régen elmentek. Sajnos egyre több ember megy el a körünkből. Számolgathatnám, húzhatnám a strigulákat. Már túl sok lenne belőle.
Persze idősödöm, felnőttem és egyre jobban közeleg az az időpont, mikor elmennek a nagyszülők, szülők, az idősebb rokonok, de egyre több fiatalabb is itt hagy bennünket. Olyan kiszámíthatatlan és rövid az élet. Meg kell becsülni minden egyes pillanatot. Meg kell élni mindent, amit szeretnénk, mert sosem lehet tudni.

Már régóta azon jár az agyam, hogy az apukám, aki nagyon nagyon sok éve itt hagyott már, mit szólna hozzám, a családomhoz? Ilyenkor karácsonykor duplán megrohan ez az érzés.
Vajon mit mondana arról, hogy ismét karatézok, amit ő nagyon szeretett? És hogy a legnagyobb unokája is karatézik?
Mit szólna Vikim kis cuki személyiségéhez? Andris jövő-menő, pakoló természetéhez? Mit szólna ahhoz, hogy 3 kisgyermekem van? Vajon büszke lenne rám? Így képzelte el az én életemet vagy húgomét? 
Mint ahogy az is számtalanszor eszembe jut, hogy nevelőapum mit szólt volna Andrishoz. Imádott volna egy fiú unokát, aki ilyen csibészke és kapható a rosszalkodásra, huncutságra.
Folytathatnám a sort férj nagyijával, aki imádta Dancit. Biztos büszke lenne arra, hogy még mindig népitáncol.
Férj két nagypapija pedig a hangszer és szolfézs órákra, hogy van, aki tovább vigye a zenét a családban...

Jó dolog az emlékezés. Kell is! Így tartjuk fenn őket, akik elmentek már.

Biztos vagyok benne, hogy nem csak mese az, hogy fentről figyelnek, segítenek, erősítenek minket. Továbbra is részesei az életünknek, csak kicsit máshogy. Benne vannak a szavainkban, emlékeinkben, emlékezéseinkben, hangulatunkban, tetteinkben. 

Egy szépséges este nézz fel a csillagos égre. 
Fentről vigyáznak ránk. Fájdalmas, hogy nincsenek már velünk testi valójukban, de máshogy velünk tartanak az utunkon.


2018. november 8., csütörtök

Volt egyszer egy vállalkozós nap




Még adós vagyok egy beszámolóval egy nagyszerű keddi napról! Egy nagyon klassz csoport tagja vagyok a Mompreneurs csoporté. Egy igazán összetartó, női, vállalkozós csoport, ami a facebook útvesztőjében nyújt igazi szilárd támaszt, segítséget a nőknek. Kítűnő összefogások, együttműködések születtek már. És én őket hívtam a környékünkről egy hangulatos Pincébe, találkozóra, beszélgetésre.




Nem gondoltam volna, hogy valaha megbeszélést, találkozót szervezek majd vállalkozó nőknek. Azt meg pláne nem, hogy én is érintett, egy leszek közülük.
Világéletemben egy munkás voltam, aki azt csinálta, mint a többiek. Aki beállt a sorba és tette a dolgát. Nem gondoltam, hogy egyszer lesz merszem kiállni, kilépni kicsit  a komfortzónámból és ugorni a semmibe, kötél, biztosítás nélkül.
De vállalkozok. Kicsiben. Próbálkozok legalábbis. Szeretném az álmaimat, vágyaimat megvalósítani. Nem csak anya lenni. Nem csak egy munkás lenni. Nem csak egy dolgozó lenni. Hanem aki megvalósítja, megéli az álmát. Na de kezdjük az elején.




A nők valahogy kevésbé vállalkozó kedvűek. Nehezebb dolguk is van, mert még mindig nem elfogadott dolog, hiába álltak ki értünk azok a szüfrazsettek. Egy nőnek ezer más dolga is van. A nő feleség, anya, háztartás vezető és ezernyi dolog még. Ez mellé még vállalkozik is, az már sokaknak sok(k). De a nő nagyszerű vállalkozó, mert úgy éli meg a munkáját, úgy terelgeti munkáját, karrierjét, mint egy gyermeke születését. Szívét, lelkét bele teszi. A vállalkozása is  a gyermeke.
Mindig felnéztem azokra a nőkre, akik mertek az álmaik után is menni. Mertek mások lenni. Mertek vállalkozni. Feszegetni a határokat. Az elfogadott normákat. 




A találkozót azért is szerveztem meg. Annyi mindent tudunk ilyenkor adni magunkból egymásnak. Ötleteket, terveket, segítő kezet, de egy vállveregetést is akár, amit máskor, máshol nem kapunk meg. Egymás munkáját elismerjük, megbecsüljük. Titkon abban reménykedtem, hogy nem csak egy nagyszerű délutánt tudok összehozni a csajoknak, hanem egymást segíteni is tudjuk valahogy.


Adott volt a hangulat, a jó kedv és a szép helység is. Nem voltunk sokan, így barátira sikerült a találkozó. Mindenki kapott szót és teret bemutatni a munkáját, vállalkozását, szerelmét, életútját, jövő terveit. Sokszínű társaság gyűlt össze. Sütiztünk, kávéztunk beszélgetés közben és észrevétlenül eltelt a délelőtt.
Szerintem informatívra sikerült az egész.
Blogot vezetünk, kézműves termékeket gyártunk, fotós is akadt köztünk és az említett gyönyörű pince tulajdonosa is ott volt.
Azt hiszem, nyugodtan megnevezhetem mindegyiküket, akik itt jártak.
Vargáné Topor Erika a Desszerttészta anyukája
Degeszpocak blog szerzője Brigitta
Ummenhoffer Márti a gyönyörű pince tulajdonosa

Nagyné Beer Szabina a Picikék fotó szíve, a találkozó fotóit is ő készítette
Jómagam és kislányom voltunk még jelen.

Sokan végül nem tudtak eljönni a találkozóra, amit sajnálok. De ígérem, lesz még Mompreneurs találkozó Hajóson!


2018. november 7., szerda

Anyák, akik mertek nagyot álmodni- Töreky Zsuzsi és az Aranykapu zenekar



Szellő - Aranykapu zenekar
A dalok, a zene, a mondókák nagy jelentőséggel bírnak az életünkben. Nálunk mindig szól valami zene, ha nem akkor pont mondókázunk, dalolunk. A most következő anyukánál nem különben. Ő pedig Töreky Zsuzsi.


- Mesélnél magadról? Milyen vagy magánemberként?
Egy boldog, kétgyermekes édesanya, aki imádja a  hivatását, munkáját, és ebből kifolyólag folyamatosan énekel. Tele van tervekkel, úötletekkel, melyeket szeret is megvalósítani.
- Mi a foglalkozásod, hivatásod?
Zenepedagógusként, kisgyermekkori zenei neveléssel foglalkozásom több, mint 13 éve, amit nagyon komolyan veszek, hiszen hatalmas felelősség. Kerekítő foglalkozásvezetőként dolgozom, és az Aranykapu Zenekar énekesnője vagyok.



Pontosan mit csinál egy zenepedagógus? Hogy kerültél közelebbi kapcsolatba a zenével és az oktatással?
Kiskorom óta vonzott a zene világa, 6 évesen kezdtem el, saját kérésre zongorázni, majd zenei általánosba jártam, jött a gimnázium és tanító-ének szakon vehettem át a diplomámat. Iskolai éveimet végigkísérte a kórusban való éneklés, amely nagyban meghatározta zenei ízlésemet, formálta személyiségemet, alkalmazkodóképességemet.
Hamar éreztem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, szüleim is pedagógusok, ebbe nőttem bele, és mindig szerettem közösségben lenni.
Többféle továbbképzést is elvégeztem, ami mind segítette és segíti, azt, hogy szakmailag is a legmagasabb színvonalon tudjak dolgozni és a foglalkozásaimon és a koncerteken legkisebbeknek a legtöbbet adhassam.
Elvégeztem Kokas Klári néni első tanfolyamát, a Kerekítő képzéseken évek óta folyamatosan ott vagyok, Bábos - és drámapedagógiai képzéseken is részt vettem, és az Így tedd rá egyik kurzusán is ott voltam. Azt gondolom, mindig kell fejlődni, mindig van mit tanulni. És csodálatos dolog, hogy közben inspirálódik is az ember.
De én is tartottam már szakmai továbbképzéseket, gyakorlati műhelymunkát pedagógusoknak.
A gyermekeid mennyire vesznek részt a munkádban, a zenélésben?
Amíg picik voltak, addig nagyon sokat játszottam velüölbéli játékokat, rengeteget énekeltünk együtt. Ők is zenei általánosba jártak, illetve a kisebbik még jár is. És mind ketten zongorát tanulnak. Zsombor népdaléneklési versenyt is nyert megyei szinten. Nagyon büszke vagyok rájuk, gyönyörű hangjuk van, és a mai napig imádnak énekelni, jó ízléssel találják meg mi az értékes muzsika.


- Miért tartod jónak és fontosnak kiskorban a zenére nevelést? Hány éves kortól érdemes szerinted elkezdeni? És mivel? Hangszer, éneklés vagy szolfézs? Csak azért kérdezem, mert nálunk is aktív zenetanulás van már a nagylányomnál.
A kisbaba első anyanyelve a zene, a ritmus. Meg is tapasztaltam saját gyermekeimmel és persze a több ezer kisgyermek akiket láttam felnőni hétről-hétre a foglalkozásom, mind ezt bizonyítja. Így a kezdetektől lehet énekelgetni akár a pocakban lévő babának is. Nagyon sokat számít, a hangunkon keresztül az érzelmeinket is neki adjuk ilyenkor.
 Egy pár hangon billegő kis altatódalocska, amit az anyukája énekel neki, mindennél többet ér. Megnyugtatja, biztonságban érzi magát tőle, ellazul. Az ölbéli játékok, ringatók, lovagoltatók, tenyeredsdik, simogatók, hintáztatok mind mind a bizalmi kapcsolatot erősítik anya és gyermeke között. Meghittebb, kiegyensúlyozottak gyerekek lesznek tőle, és ezekkel a játékokkal, dalocskákkal kitölthetik szinte az egész napjukat. Ráadásul rengeteg fejlődnek a játékok alatt.
Én azt gondolom ez egy tökéleset alap, és nagyszerű kezdés. Óvodában is sokat énekelhetnek(lehet választani zene általánost is) és az iskolában el lehet kezdeni a hangszertanulást is, ha szeretné gyermekünk.
-  Mikor érdemes egy gyereknek komolyabban foglalkozni a zenével?
Én az iskolát szoktam javasolni, hiszen meg kell tanulni írni, olvasni, és el kell sajátítani a gyermeknek az alapszolfézs ismereteket, különben nem fog tudni kottát olvasni.
Van egy zenekarod is. Mesélnél róla?
Igen, az Aranykapu zenekar. Első könyvemből, az Aranykapuból, mely egy dalos-mondókás válogatás, szerettem volna egy lemezt. Így született meg lassan 5 éve az első cd-nk. És elkezdtek jönni a felkérések, így lettünk-maradtunk egy zenekar. December 2-án lesz Győrben, a Richter teremben az 5 éves születésnapunk és egyben megjelenik a 7. lemezünk is. Több, mint 400 koncertünk volt már. Külföldöés belföldön egyaránt.
Két zenésztársammal Kiss Krisztiánnal, aki egyben dalszerzőnk is, és Lőrincz Tamással alkotjuk a zenekart. Különleges hangzásvilággal adjuk elő magyar népdalainkat és saját-aranykapus dalainkat. A dalokat nagybőgő, zongora, gitár, cayon, udu, harangjáték, és egyéb ritmushangszerek kísérik. Koncertjeink interaktívak és célunk a zenei - és anyanyelvi kincseink átadása, mindig élőben szólalunk meg, így ahol szükséges a teljes, profi hangtechnikát viszünk magunkkal, így sok óvodába is kapunk meghívást, de ott vagyunk a nagyobb fesztiválokon, rendezvényeken is.



- Milyen zenét hallgatsz szívesen otthon? Vannak olyan zenészek, akikre felnézel, munkásságuk követed?
Nagyon szeretek kórusműveket hallgatni, zongoramuzsikát, jazzt, tiszta egyszerű zenéket. Feltöltenek, ellazítanak és továbbgondolkodtatnak. Inspirálnak.
De persze én is meghallgatom az igényes poppot, musicalt.
Mit szeretnél elérni az életben?
Szeretem, amit most csinálok. Átadni azokat a zenei- és anyanyelvi, hagyományos értékeinket, amelyeket nagyanyáink hagytak ránk, de ma már megszűntek a fonók, azok a helyek , ahol régen természetesen kaphatták meg a gyerekek, szülők ezeket a csodákat. Így ezeken a foglalkozásokon tudom a mai anyukáknak, apukáknak átadni, segítve, gazdagítva ezzel mindennapjaikat. A koncertezés pedig külön ünnep nekem, szeretem, hogy mindig kitalálunk valamit a fiúkkal, és azt sok-sok munkával, de meg is valósítjuk. Így bővítve repertoárunkat.



- Boldoggá tesz a munkád? Mi okozza a nehézségeket és mi az, ami a legtöbb jót, napsugarat hozza el általa?
Nagyon boldoggá tesz! A legnagyobb öröm, ahogy a gyerekek és a szülők rám néznek. Fantasztikus az a szeretet, ami árad felőlük. Igyekszem ezt úgy meghálálni, hogy mindig a maximumon égek és a legtöbbet hozom ki magamból,  hogy bármelyik foglalkozásomra, vagy koncertemre is jöjjenek hozzám, jól érezzék magukat, és teli energiával, jó érzésekkel távozzanak.
- Milyen visszajelzéseket kapsz a szülőktől, gyerekektől?
Rengeteg puszit, ölelést kapok, a nagyobbak már el is mondják, hogy jól érezték magukat, rajzolnak, ölelnek. Teljes mértékben feltölt a tisztaságuk, örömük, csodálatos lényük!
De a legnagyobb visszajelzés, hogy van, aki már a 3 gyermekét hozza hozzám, vagy az 50. koncerten ül ott, énekelve, önfeledten gyermekével.



2018. november 6., kedd

"Ha én azt a klubban elmesélem..."



Nem tudom ki hogy van vele, de engem üldöznek szinte mindig és meg is találnak a balesetek, gondok, bajok, apró, ám vicces kis történések...
Órákat tudnék mesélni róluk. Legtöbbször kínomban nevetek egy jót magamon, aztán, mintha mi sem történt volna, tovább haladok. De azért néha szívesen elmesélném valakinek. Olyan tipikus, mint egy filmben.
"Ha én azt a klubban elmesélem..." - Ez melyik  is volt? Már nem emlékszem...

Csak pár példa, hogy nektek is viccesen induljon a napotok.
Level 1:
Reggel indítom a kávégépet. Mikor szépen lefolyt, akkor konstatálom, hogy bögre nem került alá. Na ettől sem fogok ma felébredni, azt hiszem.

Level 2:
Múltkoriban két napig kerestem a zsebkendőt. Tuti hogy vettem, na de akkor hol is van? Hát a hűtőbe sikerült tennem. Kerestem én égen-földön.

Level 3:
Gyönyörű a süti, isteni az illata. De valamit kifelejtettem. Mit is? Hát a legfontosabbat, a cukrot!

Level4:
Finom forró a kávém. De mitől sós?

Level5:
Az megvan, mikor a kukába a kanalat dobod és a szemetet a mosogatóba teszed? Rendszeresen így járok.

Level6: Kifordított ruhába indulni el sem semmi. Hát én sokszor vagyok úgy. Gyerekeken észreveszem és megfordítjuk, de magamon bizony nem. Ciki? Nem kicsit!

Level7: Indultál már el otthonról papucsban? Hát én az oviba érve vettem észre csak, hogy hiányos a megjelenésem és kissé alul öltözött vagyok.

Azt tudni kell rólam, hogy szinte mindig keresem a kulcsom, telefonom(még jó, hogy utóbbit meg lehet csörgetni), táskám.
Hát a családtagjaim sem makulátlanok, velük is sűrűn előfordulnak hasonlók.
Például nálunk férj is hasonlóan szórakozott. Indultunk már el nagy bevásárolni kártya és készpénz nélkül.
Nagylány kijött a suliból, csak épp az iskolatáskáját hagyta bent. Másnap a könyvtárban hagyta. 
Apósom is fura dolgokat szokott csinálni. Mosott ő már anyósom szőrtelenítőjével fogat, öblítővel hajat...
Jó kis anekdoták, amiket utólag az ember viccesen mesélhet társaságban, de azért akkor bosszantó kicsinykét.

Nektek van hasonló történetetek?