Satsuma

2018. március 29., csütörtök

Callkötő

Callkötő. Fura név. Ízlelgessétek. 
Egy olyan név, amit remélem sok helyen fogok látni, hallani. És egy olyan dolog, amit minden kisgyereknek viselnie kellene sokszor, sok felé járván. 
Szabad a gazda, hogy mi is ez pontosan?
Egy karkötő, ami kisgyermek kézre kerül, elkerülvén az elkerülhetetlen elveszést, szülői telefonszámmal ellátva.
Nézzétek ezt a mini praclit, milyen cukin áll rajta.



Bevallom három gyerekkel nem könnyű. Közlekedni, hosszabb kiruccanásra, nyaralásra menni meg pláne nem. Nehezen is vesszük rá önmagunk férjjel, hogy segítők, nagymama-nagypapa nélkül nekiinduljunk a nagyvilágnak ötösben. Hát még ha egyedül indulok hármukkal valahová...
Milyen egy kisgyerek? Leáll nézelődni itt és ott. Megpillant egy kavicsot, egy hőn áhított édességet, cuki kiskutyát és már el is terelődött a figyelme. Leáll és lemarad. Ezt te vagy észreveszed vagy nem. Tömegben meg...
Ne is beszéljünk róla.
Nekem jobb esetben két kezem van. Férj tele csomagokkal vagy a harmadik gyerekkel. Mióta Andris is aktívan szaladgál, még nehezebb. Lassan halad. Lányok sietnének.
Ha egyedül megyek velük bárhová is, legszívesebben pórázt tennék rájuk. Mindegyik gyerekre.

Imádtam a nyaralásunk. Élményekkel teli volt. De minden nap végére annyira elfáradtam, mintha maratont futottam volna. Mert figyeltem. Figyeltem a táskámra, a nálunk lévő pénztárcára, fényképezőgépre, cumira, cumisüvegre, plusz ruhákra, babakocsira, a gyerekekre, a látnivalókra. Utóbbira nem is nagyon emlékszem. Mindig azon rettegtem, hogy valamelyik lurkó elveszik a nagy tömegben és nem fogom megtalálni. 

Bevallom, ez az egyik legnagyobb rémálmom. Elveszik a gyerek. Elképzelem, ahogy mosolyog, nézelődik, majd észbe kap, de mi addigra már nem vagyunk sehol. Elsőnek élvezi, hogy ő milyen nagy, egyedül van. Majd bolyong és bolyong. Keresni kezd bennünket. Megijed. Sírni kezd. A járókelők vagy észre veszik, vagy sem. Jobb esetben egy felnőtt megállítja és keresni kezd bennünket vele. Vigyázz addig rá. A rosszabb esetbe bele sem merek gondolni.
Mindig a Reszkessetek betörők Kevinje jut eszembe erről. Hogyan is hagyhatták otthon? De legalább ő otthon volt, egy ismerős közegben. Míg a gyerek, ha elveszik, nem otthon van. Ha kicsi, elmondani sem tudja, ki ő, kit keres. Ha nagyobb, nem biztos, hogy ismeri a nyaralás helyén lévő nyelvet. A helyszínt. Kihez mehet oda és kihez inkább ne. Rossz emberhez megy, aki nem akar segíteni neki? Esetleg hiába mondja  meg a nevét, szülei nevét vagy címét, ha ketten sem lelik a hozzátartozókat, nem tudják merre van az vagy messze van. Talán tudja a szülei telefonszámát. Talán. De leblokkolhat és a rémültségtől azt is elfelejti, amit tudott.



Mióta a lányok megtanultak beszélni, hajtogatom nekik a teljes nevünk, az ő nevét, címünket. De a telefonszám betanulása még nem jutott eszembe. Én is nehezen tanulok meg egy üres, semmitmondó számot. Hát még egy pici gyerek. Főleg, ha idő közben megváltozik...
Ezt áthidalandó a Callkötő megtalálta a megfelelő megoldást. Egy mutatós kis ékszer, egy karkötő, amire egy telefonszám is rá van téve. Egyedivé lehet tenni színekkel, mintákkal, névvel is .
Melyik kisgyerek nem szereti a piszkálnivaló karkötőket? Lányaim megvesznek a csajos dolgoktól. Bármi jöhet, ami nőcis. Karkötő meg pláne. 
Andris még csak 1 éves. Rajta semmi efféle nem volt még. Így kíváncsian teszteljük majd, hogy bírja a gyűrődést. Azt hiszem egy egész nyáltengert kell kibírnia majd.


Ennek a képnek több nevet is tudnék adni. Ti milyen címet adnátok neki?
Amik nekem eszembe jutnak rögtön, azok ezek:
Callkötő tenger
Mi már sosem veszünk el
A legjobb dolog, amit adhattam gyermekem számára, az a testvér



Callkötő

Köszönöm a Callkötőnek, hogy már nem azon fogok idegeskedni, hogy elvesznek-e a gyerekek!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése