Satsuma

2017. május 2., kedd

Barátság




A barátság egy olyan megfoghatatlan dolog. 
Minap egy csajszival pont erről a témáról beszélgettünk.
Mi a barátság konkrétan és mi a haverság? Kinek mettől meddig tart a határ. Mi fér bele és mi nem? Vajon hány igazi barátja lehet az embernek? Egy vagy akár több, talán 10 is?

Nekem ki az igaz barátom?

Elgondolkodtam. Az élet elsodorja a barátokat tőlünk. Igyekszik mindkét fél lehorgonyozni, közel maradni a másikhoz emberileg, ideális esetben. 
De nem könnyű, mikor máshová költöztök, megházasodtok, gyerekek születnek. Más lesz a hobbitok, az időbeosztásotok, fontossági sorrendetek. Nem jut időtök egymásra. Megváltozol és megváltozik. Aztán már nincs is miről beszélnetek. Ha rájuk írsz vagy összefuttok valahol zavart csend. Hisz nincs miről beszélnetek. Nincs közös élményetek.  Egy idő után unod, hogy mindig te keresed(de lehet ő is pont ugyan ezt gondolja). 
Ekkor még elmondhatom, hogy a barátom?
Szerintem ami elmúlt, az elmúlt. 
Ha nem keres, ha nem találkoztok, ha nincs miről beszélgetnetek...akkor az bizony már csak egy haverság vagy szimpla ismeretség.
Ez visszafordítható-e, újra melegíthető-e, mint a káposzta? NEM! Nem lesz már ugyan az. Talán hasonló, vagy látszat udvariasság. Esetleg tüske a szívben. Eldugott félés, hogy újra elmegy. De ugyan az a régi, melegséggel teli már nem.




Ezzel a gondolatmenettel eljutottam odáig, hogy számba vegyem, hány barátom is van. Kevés. Túlontúl kevés. És még annál is kevesebb, sajnos. Erősen meg tudnám egy kezemen számolni, mennyi embert mondhatok még ma is barátomnak. Még az egy kezem sem kell mind.
Ki ezért a hibás? Ő/ők? Vagy én? Mindketten? Az élet és a sors?
Ki tudja. De meg kell tanulnom elengedni, elfogadni és új barátságokat kötni.
De a sokadik elengedett barát után már nincs kedvem. Fenntartásokkal kezelek mindenki újat. Már nem nyílok meg. Már nem bízok. És nem is akarok.
A család lett a barátom. A gyerekeim felnőnek ehhez a feladathoz. Velük vannak közös élményeim, mindennapos megbeszélni valóim, mindennapos találkozásaim.
Kicsit szomorúan hangzik ez így leírva. De nem bánom. Tudom, hogy ők azok, akik nem hagynak el, nem távolodnak el tőlem és megbízhatok bennük(remélhetőleg).

Aztán egyszer talán újra bízok és újra lesznek jó barátaim, akikkel megosztom a napi dolgaimat, bánatomat, örömömet, akivel ihatok egy jót, bulizni mehetek vele, akinek meghallgatom búját-baját-örömét...
Változom és az emberek is változnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése